Rodostó és Döbling – Ez év húsvétján nemzetünk két példaadó alakjának halálára emlékezünk. Rodostóban 275 éve hunyt el emigrációjában, nagypéntek délutánján II. Rákóczi Ferenc. Döblingben 150 éve tragikus módon ért véget húsvétvasárnap hajnalán gróf Széchenyi István, a „legnagyobb magyar” élete. Mindketten éppen ugyanazon a naptári napon, április 8-án adták vissza lelküket Teremtőjüknek.

Mózesnek halála előtt azt mondotta az Úr: „Prófétát támasztok testvéreid köréből, olyat, mint te vagy, ajkára adom szavaimat, s ő mindent tudtukra ad, amit parancsolok neki” (MTörv 18,18). Később hozzáfűzte: „Nézd, ma szemed elé tártam az életet és az üdvösséget, a halált és a kárhozatot… Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok, szeresd az Urat, a te Istenedet, hallgass a szavára, és ragaszkodj hozzá” (MTörv 30,15-20).

Író nagyapjáról beszél az unoka, ifjabb Somogyváry Gyula – Virágzik a mandula…, Ne sárgulj, fűzfa!, És Mihály harcolt…– édesanyám lelkesen emlegette ezeket a könyvcímeket nyolcvanévesen is, volt, amelyik regényt sokadszor is újra elolvasta. „Az én nemzedékem talán legismertebb írója volt Somogyváry Gyula”, mondogatta öregen is olyan csillogó szemmel, ahogyan az igazán nagy élményeire emlékszik az ember. Bölcsészhallgatóként én nem tanultam róla semmit, az egyik évfolyamtársam azonban ugyanezt a nevet viselte… Az író unokájával húsvét előtt abból az alkalomból beszélgettünk, hogy a száztizenöt éve (1895. április 21-én) született író életműve kiteljesedett, korábban meg nem jelent művei is végre nyomdafestéket láthattak.