Diákkeresztút Debrecenben és Szegeden

A bevezető elmélkedést Barna Ferenc Máté, a magyarországi domonkos rendtartomány főnöke, a Szent László plébánia plébánosa tartotta a Svetits-intézet Szent Keresztkápolnájában. – A kereszténységről sokaknak az juthat az eszébe, hogy egy kivégzett ember a legfontosabb jelképe. De a kereszténység nem a szenvedés és a halál magasztalása. Az Úr valóban szenvedett és meghalt, de ezzel sokkal többet akar nekünk mutatni – mondta bevezető elmélkedésében Barna Ferenc Máté. – Vállalta a keresztet, hogy valósággá tegye mindazt, amiről beszélt, s amit egész életében tett. Mint a szamariai asszonynak, betölti szomjunkat, mint a vakon születettnek, fényt ad a szemünknek, mint Lázárt, életre kelt bennünket. Mi vagyunk a tékozló fiú, akit atyja folyamatosan hazavár. A mintegy háromszáz fős csoport felkeltette a járókelők figyelmét. Az út során voltak, akik kíváncsian figyeltek, mások mosolyogtak vagy éppen megbotránkoztak; voltak, akik nem értették, mi történik, és olyanok is, akik csatlakoztak a menethez. – Mindegy, hogy az ember végigjárja-e a keresztutat, vagy nem, a megváltás mindenkire kiterjed – foglalta össze Ferenczi Richárd káplán a városi keresztutat. Szegeden az ifjúsági keresztutat hetedik alkalommal szervezte meg a helyi katolikus egyetemi lelkészség. A város főbb útjait, köztereit átszelő keresztútjárás során a fiatalok a Bibliában leírt elbeszélés alapján járták végig Jézus szenvedéstörténetének stációit. Az imádság idén is kiegészült a tizenötödik, vagyis a feltámadás stációjával, ahogy korábban II. János Pál pápa a Colosseumban imádkozta a keresztutat. Szegeden a Dóm térről indult a menet. Az egyik résztvevő így számolt be élményeiről: „Akkorra már nagy tömeg gyűlt össze. Nem véletlen, hiszen soha nem tapasztalt városi összefogás eredménye volt ez a megmozdulás. A város fiataljai szinte minden közösségből képviseltették magukat. A szegedi katolikus egyetemi lelkészség mellett jelen voltak a református egyetemi gyülekezet fiataljai, a kiskundorozsmai fiatalok, a görög katolikusok, a Szegeden szolgáló papok, s a vonulók közt voltak a szeminárium növendékei is. A keresztút előtti napon kaptunk egy levelet az egyetemi lelkésztől, amelyben arra hívta fel a figyelmet, hogy készítsük fel lelkünket a hosszú útra. Utunkat Jézus kálváriájával hasonlította össze. Akkor még nem értettem, mire gondolhat, de amikor elindultunk, szinte azonnal jött a válasz. Szitkozódó, káromkodó fiatalok harsogtak bele a békés, éneklő tömegbe. Csodálkozó emberek meredten bámultak ránk, mintha valami abnormális dolgot csinálnánk. Volt olyan is, aki kinevetett. Arra gondoltam, mennyivel könnyebb lett volna otthon maradni, és nem törődni semmivel. Cirenei Simonnak is könnyebb lett volna elszaladnia, Veronikának is. De ők Jézus útját választották, vállalva az ezzel járó következményeket. Mi is ilyen Simonok és Veronikák voltunk, és az út végén, a feltámadás állomásánál jó volt megérkezni. Jó volt meghatottan, könnyek közt ráébredni, hogy Jézus értem halt meg, a bűneimért, s hogy annyira, felfoghatatlanul szeret, hogy ezt szinte lehetetlen emberi ésszel megérteni…”