Az idei esztendő húsvétjára jelent meg a Katonai Ordinariátus gondozásában az a kötet, amely az Ima- és olvasókönyv a Magyar Honvédség számára címet viseli. A több mint 1100 oldalas kiadvánnyal a szerkesztőknek az volt a céljuk, hogy „tartalmas, mondanivalójában és stílusában is megváltozott és megújult könyvet készítsenek el”.
Lapzártakor kaptuk a hírt, hogy Koloss István zeneszerző, a budapesti Szent István-bazilika orgonaművésze április 11-én, hetvennyolc éves korában váratlanul elhunyt. Egész életét a szent zene szolgálatára szentelte. A Zeneakadémián Gergely Ferenc és Szelényi István növendéke volt.
Eszem ágában sincs védelmezni azokat az egyházi személyeket, akik a pedofília vétkébe estek, s azokat sem, akik a tényeket igyekszenek szőnyeg alá söpörni. Van azonban néhány kétségem az ügyek olvastán. Gondolom, ezek mások gondolataiban is felbukkantak, ezért merem megfogalmazni őket. Némelyik „áldozat” emlékezetében most és meglepő élességgel kelnek életre évtizeddel ezelőtti események, méghozzá olyan hitelességgel, mintha itt és most történtek volna. Nem tudom, kinek miként működik az emlékezete. Az enyém homályosan. Gyerekkoromra visszatekintve képtelen volnék ilyen pontosan felidézni megtörtént eseményeket. Az a sejtelmem, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
„Márton Áron püspök elsősorban főpap volt, »áron«. Égett az Isten és a lelkek iránti szeretettől. Mindent Isten szemszögéből tekintett” – nyilatkozta 1992-ben Bálint Lajos gyulafehérvári érsek. Majd arra a kérdésre, utódai, papjai és hívei miben követhetik Erdély nagy püspökét, röviden válaszolt: „Éppen ebben követhetjük őt.”
Szent Anzelm püspök és egyháztanító (Április 21.) – Anzelm 1033-ban a felső-itáliai Aosta városában született. Édesanyját korán elvesztette, majd fiatal éveiben Franciaországban vándorolt. Ekkor ismerte meg Lanfranc szerzetest, Bec kolostorának priorját, a későbbi canterburyi érseket. 1060-ban belépett ebbe a normandiai kolostorba, ahol tanulmányait végezte. 1063-ban Lanfranc utódaként prior, majd 1078-ban apát lett.
Százötven éve halt meg Széchenyi István – Egy bécsi magyar zarándokhely: Döbling, Obersteinergasse. A szanatóriumépület kerítésénél fél évszázada állított és mára illendően felújított Széchenyi-emléktáblát elhagyva apró terecskévé szélesedik a lejtős-kanyargós kertvárosi utca. A„legnagyobb magyar” tisztelői, parlamentünk képviselői, a Széchenyi-emlékbizottság tagjai, a helyi nagykövetség dolgozói, itthonról érkezett és Ausztriában élő magyarok április 8-án délelőtt ahhoz a helyhez közel gyűltek össze, ahol százötven éve elhunyt Széchenyi István; ahol véget vetett(ek) az életének. A Széchenyi-év csúcspontjának számító ünnepség a polihisztor gróf mellszobránál kezdődött.
A húsvéti idő természeténél fogva közel visz bennünket keresztségünkhöz, Krisztusban való életünk kezdetéhez. A húsvéti vigílián megszenteltük a vizet, amelyből a liturgiát vezető pap – miután égő gyertyával kezünkben megújítottuk keresztségi fogadalmunkat – bőven hintett az ünneplő közösségre. A szenteltvíz elsősorban mindig keresztségünkre emlékeztet, ez most, a húsvéti időben hatványozottan is igaz.
Deák László orgonaművész egész életét meghatározza a XIX-XX. századi francia orgonazene monumentalitásának interpretálása. A romantikus orgonamuzsika mesterei, Franck és tanítványainak művészetét e nagy zeneszerzők örökségének követőitől sajátíthatta el a legautentikusabb környezetben, Párizsban.