Szakonyi Károly korokról és kortársakról

Az idén nyolcvanesztendős Szakonyi Károly munkáit sorra jelenteti meg a Stádium Kiadó. A Kossuth-díjas író mostanában az életmű tizenötödik kötetének anyagát állítja össze, kiegészítve új novellákkal. És készül legismertebb műve, az Adáshiba olvasópróbájára is. Azt vallja: korábban az írók-költők között sokkal élénkebb volt a kapcsolat: úgy tűnik, mintha újabb és újabb nemzedékeik tudatosan le akarnának szakadni az elődökről.

– Honnan eredezteti a tálentumát az íráshoz? – kérdeztük tőle a balatonboglári Kazinczy szépkiejtési verseny regionális döntőjén, ahol jeles nyelvészekkel, rádióbemondókkal zsűrizett.

– A tehetség egy részét örököltem, hiszen, ahogy nagynéném mesélte, nagyanyám szeretett fantáziálni. Gyakran eresztette szabadjára a képzeletét, csakúgy, mint én, amikor könyveket vettem kézbe. Már fiatalon is sokat olvastam, főképp Jókaitól, Mikszáthtól, Móricztól, Kosztolányitól meg az eleven íróktól, és az ifjúsági regények is nagy hatással voltak rám. Már akkor foglalkoztatott, hogyan készül a mű. Elragadott a történet, de ösztönösen érdekelt a mesterség is.

Interjú Veres András szombathelyi megyés püspökkel

A Szombathelyi egyházmegyében rend van. Egymást érik a rangos rendezvények, sorra épülnek az új, egyházi kezelésű és tulajdonú intézmények, templomok, és színvonalas kiadványok hirdetik: jó itt katolikusnak lenni. Egy karitászrendezvényen kérdeztük Veres András megyés püspököt, mi történik errefelé. Csoda?

 – Ó, egyáltalán nem csodáról van szó. Egyszerűen sikerült sok-sok olyan embert megszólítanunk, akik szakmailag is és lelkileg is fölkészültek arra, ami az egyház egyik legfőbb tevékenysége, vagyis a karitászmunka. Elődöm, Konkoly István püspök úr jó választását dicséri, hogy nálunk Tuczainé Régvári Marietta személyében olyan, kreatív vezetője van a karitásznak, aki mindig megtalálja a módját annak, miként lehet újítani. Születésnapjukat ünneplő intézményeink, a Rév és a Szikla korunk új kihívásaira akarnak és tudnak válaszolni. A szenvedély- és a pszichiátriai betegségek sajnos egyre több embertársunkat érintik, és rajtuk keresztül még többeket, hiszen családjaik, hozzátartozóik ugyanúgy szenvednek, mint az érintettek. Jómagam mint a karitász fenntartója igyekszem bátorítást adni, segítséget nyújtani ehhez a munkához, mert fontosnak tartom, hogy ne csak az igehirdetésben jelenjen meg a testvéri szeretetszolgálat fontossága. Ne csak szóban hirdessük, hogy Krisztus követői vagyunk, hanem a gyakorlatban is tegyük ezt valósággá. Hiszen Jézus figyelmeztet: nem elég, ha szóban megvalljuk, hogy Krisztus az úr, ennek a cselekedeteinkben is meg kell jelennie.

Lendvai Zoltán plébános a sportos hittanról és az összefogásról

A rédicsi gördeszkás pap pillanatok alatt vált világhírűvé. Az internet szétröpítette gördeszkás suhanásának képsorát, és ez százezrek figyelmét fogta meg. Lapunk az elsők között számolt be a különleges történetről, és azóta is figyelemmel kíséri Lendvai Zoltán sajátos misszióját. Hírét vettük, hogy az atya most professzionális gördeszka-pályát épít Rédicsen. Erről és a sport léleképítő szerepéről kérdeztük. Különleges mondattal kezdi válaszai sorát. Elfogadjuk.

– Ezt az alkalmat is megragadom arra, hogy szeretettel köszöntsem a püspök atyákat, a paptestvéreket és a híveket, akik olvassák ezt az újságot.

– A gördeszkázásról is beszélhetnénk?

– Ez is ahhoz tartozik. A lényegre terelem a szót: érdekes és elgondolkodtató, hogy az óvodásoknak, a kisgyerekeknek építünk játszótereket, a legnehezebben kezelhető korosztálynak, a serdülőknek viszont nem. Mintha nem vennénk észre, hogy nekik sokkal nagyobb szükségük van erre.

Ötvenen túl, hatvanon még innen lehetett az a két asszony a buszon, akikkel szemben leült azon a reggelen. Arcukon nem ráncokat, de barázdákat látott. Barázdákat, amelyeket hasonló korú német, dán, svéd, holland asszonyokon nem látni. A jómódban az idő csak átgereblyézi a nők arcát. Itt, Európa keleti felén fel is szántja. A sok éven át tartó hajnali kelés, a beteg gyerek melletti virrasztás, a késő este készített vacsorák gőze, a bevásárlószatyrok mázsás súlya, a túlórák, az életük körül ólálkodó munkanélküliség felszántja a finom bőrt, a gödröcskéket.

A véletlen és a BKV rendelte útitársául a két nőt. Kanyarogtak és rázkódtak a busszal, amely egyre lejjebb ereszkedett, maga mögött hagyva a tavaszi, zöld hegyeket és egyre közelebb hatolva a zajosan ébredő nagyváros szívébe. Húsvét utáni első munkanap volt. Fényes hét keddje, ahogyan a keleti keresztények mondják. És csakugyan, ragyogott aznap reggel minden.