Barázdák

A két asszony egymás mellett ült. Az egyiknek szelídgesztenye hajába már fehér szálakat rakott az idő, a szeme szép volt, mondhatni fiatal, de amint a busz ablakán időnként kinézett, látni lehetett, már megtört benne a fény. A másik asszony megtermett alkatú nő volt, olyan, akire régebben inkább azt mondták, asszonyság. A szeme kék, pajkos, vidám. Leginkább a kezén látszottak az évek. Olyasfajta keze volt, amelyikbe leginkább főzőkanalat képzel az ember.

 A két nő valahonnan már ismerte egymást. Beszélgetésük közvetlen volt, kiváltképp a kék szeműt nem zavarta, hogy más is hallja, amit mond. Hangosan, szinte harsányan kérdezte a mellette ülő barna szeműtől: És mi jót főztél az ünnepekre? Amaz csendesen sorolni kezdte: húslevest, sonkát, rántott csirkét, többféle körettel. Szinte szabadkozva vallotta be, süteményt nem készített. Az idén nem volt ideje rá. Egy cukrászdából hozattunk ezt-azt. Szeretjük mi is, a gyerekek is, az unokák is. Legalább ennyivel kevesebb a munka. Ennyivel kevesebb a húsvéti fárasztó felhajtás – fűzte hozzá fáradtan és szelíden.

A kék szeműt szinte kérdezni sem kellett. Csak ömlöttek belőle a szavak, mint aki tegnap estétől arra várt, valakinek végre elmondhassa, mi minden volt a terített asztalon. Előételek, levesek, húsok, szaftok, sütemények nevei röpködtek. Elkészítési módok, sütési fortélyok, receptek. Aztán a végére mégis odakerült egy zárómondat: Tudod, mennyire utálom már ezt a sütést-főzést. Főként az ünnepek alatt. A barnától válaszként csak egy szelíd bólintás érkezett. És a kék szeműből dőlt tovább a szó. Alig volt egy perc megállás. Ráadásul a gyerekek fogyókúráznak. Nekik külön „Norbit” főztem. Az meg nem is olyan olcsó mulatság. Norbi- tészta, Norbi-hús, Norbi-mártás, Norbi-édesség. Én ugyan nem látom, hogy használna nekik, de a Norbi pénztárcájának biztos jót tesz. És hát hiába a Norbi-édesség, valami rendeset is kellett sütnöm. Tortát, zserbót, mézes krémest. Szombat este csak a süteményekkel voltam elfoglalva. És tudod ki ette meg mindet? A férjem. Pedig kilenc a cukra. De most szóljak rá? Nem szólok. Elvégre egyen, neki sincs más öröme. De azért persze aggódtam is, mi lesz, ha bekómál. 

– Itt végre elhallgatott. Nézte a tájat. Ritkult a zöld, sokasodtak a házak. Közeledett a végállomás. A barna szemű törte meg a rövid csendet: És az unoka nem jön még? A kék szemű csak legyintett. Nem akarnak. A menyem fél a szüléstől meg attól, hogy nem lesz elég pénzük fölnevelni. Gondold el, jó hírű nőgyógyász az apja. Szakértelem is van, pénz is van, nekem elhiheted. Mondtam neki, besegítenék a kicsi nevelésébe. Jövőre nyugdíjba megyek végre. Erőm, időm, kedvem lenne hozzá. És mégsem lesz unokám. Nehezen, de beletörődöm. Majd elleszünk a férjemmel valahogy.

– A másik ablak felé fordította a tekintetét. Beszélgetőtársa ne lássa. Nézte a feltűnő rongyos Moszkva teret. És egy könnycseppet törölt ki a szeméből. A végállomáshoz értek, mindenki leszálláshoz készült. A társalgásnak vége szakadt. A barna szemű vigasztalásul ennyit mondott: Jó, hogy a karácsony még messze van. Most a kék szemű bólintott megadóan. Majd elindultak a tér belseje felé.

Ő pedig, akiben még mindig visszhangzottak a nagyszombati vigília gyönyörű és szent szavai, arra gondolt, jó lenne most a két asszony után sietni, megölelni őket és a fülükbe súgni a Szépet, a Jót, az Örömhírt. De elnyelte őket a hosszú mozgólépcső és a metrószerelvény, amely kopottan, kattogva és csattogva érkezett a Déli pályaudvar felől. Fáradt és gyűrött embereket szállított. Volt, akit kitett, másokat felvett és robogott tovább, egyhangúan, mint bármelyik reggelén az évnek.

Mégis, szinte tisztán és kivehetően hallani lehetett, hogy ezen a délelőttön a metrókocsiknak más volt a hangjuk. Mintha azt zakatolták volna egyre: „Ne féljetek, ne féljetek, ne féljetek.”