Csicsery-Rónay István indult előbb az ismeretlen útra, április 22-én, nagypénteken, életének kilencvennegyedik évében. A második világháború utáni amerikai magyar emigráció, majd a rendszerváltás utáni magyar közélet jelképpé nemesedett alakja volt. Grófi család sarjaként, a festő Zichy Mihály dédunokájaként ifjúságát Bécsben és Budapesten töltötte. Kiemelkedő műveltségéről sokat elárul a tény: öt nyelven beszélt folyékonyan. Korán bekapcsolódott a közéletbe, méghozzá mindig ellenzéki szerepben. A náci megszállás idején a Magyar Függetlenségi Mozgalom tagjaként illegális írásokat szerkesztett és terjesztett. A világháborút követően a Kisgazdapárt külügyi osztályát vezetve meghatározó szerepet vállalt az új Magyarország demokratikus alapjainak lefektetésében. E munkát törte derékba a kommunista párt erőszakos terjeszkedése. 1947-ben a vörösök összeesküvés vádjával letartóztatták és elítélték. Ideiglenes szabadon bocsátásakor sikerült külföldre szöknie, végül 1949-ben Washingtonba költözött, ahol a Maryland Egyetem könyvtárosa lett. A Szabad Európa Bizottság tagjaként szerkesztette a Hírünk a világban című folyóiratot. 1953-ban megalapította az Occidental Press Könyvkiadót, amely a Kádár-korszakban betiltott legfontosabb szépirodalmi és teológiai műveket jelentette meg. Márai Sándor egyik legjelentősebb műve, a Napló kötetei is e kiadónál láttak napvilágot.
 |
|
Csicsery-Rónay István |
Negyvenhárom éves emigrációjából 1990-ben hazatelepült, és továbbra is nagy munkabírással vetette magát a közéletbe. Számos alapítványt hívott életre és irányított elnökként. Az ő kezdeményezésére állították fel Balatonbogláron a tragikus sorsú Teleki Pál miniszterelnök bronzszobrát. S mindeközben végig megőrizte közvetlenségét, szerénységét – magatartásán nyoma sem volt holmi „amerikás” gőgnek vagy szerepjátszásnak.
Ifjúkori barátja, Hubay Miklós Nagyváradon született 1918-ban. Budapesten szerzett bölcsészdiplomát, huszonnégy évesen pedig ösztöndíjasként a svájci Genfbe került – annak köszönhetően, hogy a magyar kormány a legtehetségesebb fiatalokat kimenekítette a világháború poklából, így akarván biztosítani az eljövendő Magyarország szellemi tőkéjét. Genfbe utazása előtt, 1942-ben a Nemzeti Színház bemutatta első színdarabját, Hősök nélkül címmel. Öt év elteltével visszatért Magyarországra – az eseményt Márai Sándor is megörökítette egyik 1947-es naplójegyzetében: „Fiatal író. Ötévi távollét után hazajött Svájcból. Sugározva sétál Pesten. Azt hiszi, szegény feje, hazajött a száműzetésből. Még nem tudja, hogy hazajött a száműzetésbe.”
 |
|
Hubay Miklós |
Márai komor jóslata fájdalmasan bevált. Az ötvenes években Hubay a fővárosi Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanított, illetve a Nemzeti Színház dramaturgja volt – mindkét állásából ugyanazon a napon bocsátották el, büntetésül azért, mert az 1956-os forradalom napjaiban a Magyar Rádió irodalmi adásait vezette a Parlamentben. A kommunista vezetők tizenhét éven keresztül nem engedték álláshoz jutni, végül „megszabadultak” tőle: a Firenzei Egyetem magyar tanszékének népszerű tanára lett. A nyolcvanas években a Magyar Írószövetség elnöke volt, az ő akkori kezdeményezésére ünnepeljük minden év szeptember 21-én a magyar dráma napját. A rendszerváltást követően a Magyar PEN Klub elnökeként tevékenykedett, és sikerült önálló szervezetté nyilváníttatnia az erdélyi magyar PEN-tagozatot.
A PEN Klub titkáraként 1998 elejétől másfél éven át személyesen is megtapasztalhattam a Hubay-féle szellemi légkört. Maradandó élményt jelentett a „letűnt, úri világot” idéző modora és eleganciája – valódi diplomataként mindig nagyon ügyelt a megfelelő stílusra. Ám legfőképpen az a legendás tulajdonsága nyűgözött le, hogy fejből tudta a fél magyar költészetet – Balassi Bálinttól Weöres Sándorig. Arany János és Petőfi Sándor teljes életművét akár álmából ébresztve is felmondta. Az olyan kis finomságok, mint például az elfeledett nagyváradi költő, Horváth Imre néhány száz négysoros költeménye, csupán afféle ráadásnak számítottak. S persze a nyolcvanadik születésnapja alkalmából a Nemzeti Színházban rendezett ünnepi est is feledhetetlen, amelyen a két színészóriás, Tolnay Klári és Sinkovits Imre utoljára (korábban harmincöt esztendőn át játszották!) előadta Hubay legismertebb színművét, Ők tudják, mi a szerelem címmel. Az előadás végén a színpadra szólították az ünnepeltet: illedelmesen fellépkedett a lépcsőn, és megállt. Pedig délután, a PEN Klub irodájában még azt tervezte: nyolcvanadik születésnapján viccből felugrik a színpadra, és cigánykereket hány. Nem a levegőbe beszélt: négyszemközt megmutatta nekem, hogy képes rá. Képzeletemben ilyennek őrzöm meg: az irodalom játékos kedvű, kortalan, gazdag szellemiségű mesterének.
