A holnap oxigénje

Közben rajzoltam, festettem és színészkedtem is, vonzott a művészet. Még verseket is írtam, de gyorsan rájöttem, hogy nem költőnek születtem. Saját káromon tanulva megértettem, hogy a gyakorlat teszi a mestert, s csak írtam, írtam, írtam. Az ötvenes évek közepére már érzékeltem, hogy az írásaim elfogadhatóak. 1958- ban jelent meg az első novellám, ‘61-ben az első kötetem, ‘63-ban az első drámám. Hogy honnan kaptam az íráshoz az erőt? Istentől is jöhetett. Ő tudja leginkább, hogy már „gyárilag” megadatott a tehetség, vagy a könyves környezet, az érzékenység hozta-e ki belőlem a vágyat, hogy egy életen át írjak.

A háború előtti kor gyereke, történelmi időket ért meg: először a világháborút, majd 1956-ot, végül pedig a rendszerváltást…

– Ezek után úgy érzi az ember, mintha már ’48-at is megérte volna: minden olyan eseménynek tanúja lehettem, ami a magyarság történelmében sorsfordítónak bizonyult a XX. században. Nekem nagy élményanyagot jelentett a háború, ami tizenhárom-tizennégy évesen zúdult rám: a gyerek ekkor a legérzékenyebb. Az is fontos, ilyen helyzetekben miként ítéli meg a kor meghatározó személyiségeit, a körülményeket, a politikát. Természetesen ezek a szálak is át- és átszövik a novelláimat.

Különleges irodalmi asztaltársaság tagja lehetett már az ötvenes években Fejes Endre, Hernádi Gyula, Bertha Bulcsú, Gyurkovics Tibor, Kiss Dénes és Lázár Ervin körében… Közülük már jó páran eltávoztak. Jó szívvel emlékezik rájuk?

– Közénk tartozott a most hetvenöt éves Csukás Pista is, akit személyesen köszönthettem születésnapján. 1957-58-ban az írók egy részét bezárták, akasztottak… szóval elindult egy ellenvilág 1956 szelleméhez képest. A társaság tagjai – bármily nehéz idők is voltak azok – nem adták el magukat a hatalomnak. Még ha bizonyos témákat el is kellett hallgatnunk, még ha ügyeskedve is, de megjelenhettek a könyveink, és különféle díjakat is megkaphattunk. Az irodalmi élet respektált bennünket a tartásunkért, mert nem adtuk be a derekunkat. Nem kell megtagadnom egyik munkámat sem. Úgy vélem, töretlen az írói pályám, ám azt, hogy mennyire súlyos, nem az én dolgom megítélni.

Egyes kritikusok szerint az előbb említett időszakban csak a nyugati emigrációban született magyar irodalom.

– Ezt cáfolom. Én büszke vagyok erre a generációra, mert a legnehezebb időben születtek meg a műveink; így juthattunk el a rendszerváltozásig. Gondoljunk csak az Új Írásra, amelyben kiemelkedő minőségű irodalom jelent meg; vagy azokra a drámákra, amelyek hallatlan népszerűséget hoztak az íróknak. Az Adáshiba negyvenegy éves létére még mindig él a színpadon. Nyíregyházán és Szolnokon is játsszák, sok nyelvre lefordították, és több mint száz országban előadták – Görögés Törökországban is. Úgy látszik, a hit és a hitetlenség ábrázolása mindenhol érdekli az embereket.

A világirodalom nagyjainak is kedvelt témája a Szentírás, Jézus, a jézusi szeretet. A szakralitás az Ön műveiben is rendre megjelenik. Elég, ha e meglehetősen sokrétű életműből a Pál apostol szigeteit említem, vagy Ecce video című írását, amely az argó és a szleng keverékében jeleníti meg Jézus szenvedéstörténetét, majd kereszthalálát. Ez a Központi Sajtószolgálat 1987. évi pályázatának második díjat elnyert alkotása volt novella kategóriában. Miért vonzzák a bibliai történetek?

– Részben a neveltetésem miatt. A nagyanyám nagyon istenes volt, és vallásos nevelést kaptam az iskolában, így már diákként hatott rám a kereszténység. Elsősorban Jézus alakja foglalkoztat. Talán nem blaszfémia, ha azt mondom: az ő törekvéseit rokonítom a művészekéivel, így az enyéimmel is. A művész is a megváltást célozza meg. A szeretet nem parancsol sem viszonzást, sem kufárkodást: a holnap oxigénje.

A fiatal(abb) írógeneráció miként keresi – keresi-e egyáltalán – a kapcsolatot az előttük járókkal?

– Akadnak közöttük tehetséges írók, költők, drámaírók, tehát bátran átadhatjuk a stafétát, de a kötődések sokkal gyakoribbak és erősebbek voltak a mi nemzedékünkben, mint a mostaniban. Igaz, gyorsabb a tempó most, s más az életmód is, mint régebben, ezért az még érthető, ha leszakadnak az újabb és újabb írógenerációk, de az már nagyobb baj, ha közömbösek, mint ahogy érzem. Majd eldöntik, hogy érdekli-e őket az elődök ténykedése, hagyatéka, fenn akarják-e tartani a kontinuitást. Nekem ma is nagy öröm visszagondolni arra, amikor betoppantam a Hungáriába, és ott találtam Déryt, Pilinszkyt, Vas Istvánt, Zelk Zoltánt. Nagy korszak volt ez…

De említhetném Tamási Áron és Tersánszky Józsi Jenő egyik író–olvasó találkozóját is Szegeden. Már a kocsiban izgultak, hogy mit olvassanak fel, mi lenne a legremekebb választás. Aztán eldöntötték: fejből elmondják egyegy novellájukat. Tersánszky félrecsúszott micisapkájával úgy nézett ki, mint egy zenebohóc. Valóban nagy bohém volt, s hazafelé tartva gyakran kért kölcsön némi pénzt a sarki koldus napi bevételéből, hogy felhörpinthessen egyegy fröccsöt. És persze sohase adta meg a kölcsönt. Sokunknak fantasztikus élményt jelentett a velük való találkozás. Úgy vélem, most éppen ez a nagy rácsodálkozás hiányzik a fiatal irodalmárokból.

Az anyanyelvápolás ügye nemes misszió. Ön évről évre részt vesz a Kazinczy szépkiejtési verseny regionális döntőjének zsűrijében. Mit tapasztal? Vannak lelkes éltetői, művelői anyanyelvünknek?

– Mindig nagy öröm látni-érezni, hogy a fiatalok egy része figyel az igényes, választékos beszédre, a helyes hangképzésre, kiejtésre és a hangsúlyokra. Titkon remélem, hogy ez nemcsak a versenyeken van így, hanem a mindennapokban is. Örül a lelkem, hogy ilyen sok tanárt, diákot foglalkoztat az anyanyelvi nevelés. Ezért megtisztelő, hogy a zsűri tagja lehetek – nemcsak Balatonbogláron, hanem a győri és a sátoraljaújhelyi döntőkön is.