Madárszárnyon súlyos boldogság

 Öregasszony

Gyurkovics Tibor írta a Páratlanul című festményről: „Mersits tájakat festett. Szójátékkal azt mondhatnám, festett tájakat. Nem természetet. Nem lombozatot, hanem eleve tájat, ami már nem naturális, hanem látványi. Festői. Mersits eredendően festő és a legritkábbak közé tartozván, nagybányaiasan, impreszszionistán és posztimpresszionistán tájat, képet, látványt festett, amely azonban minden látszólagos naturális vonása ellenére szürreális. Föl van öltöztetve a festő szeme által. Ilyen táj – nincs. Ilyen elrendezés, ilyen füst- és lég-alakok valójában nincsenek. A párok elszánt könnyedséggel kallódnak Mersits bolyongó képzeletében.”

Mersits Piroska a Somogy megyei Vésén született 1926-ban. A veszprémi Angolkisasszonyoknál, majd a zsámbéki Keresztes Nővérek Tanítóképzőjében végezte tanulmányait. A Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél tanítványa volt.

 Páratlanul: „Ilyen füst- és lég-alakok

valójában nincsenek…”

    Verba Andrea művészettörténész, az életmű jó ismerője azt írja: „Főiskolai tanulmányai befejezése után, mint oly sokan, ő sem művészetéből élt, hanem több mint két évtizeden át rajztanárként dolgozott. Sugárzó egyénisége nagyszerű tanárrá formálta, inspiráló módon, benső átéléssel tanított.” Az Operaházban most látható kiállítás egykori tanítványának, Jankovich Júliának köszönhető. A megnyitón így jellemezte a művésznőt: „A festészet anyanyelvén Mersits Piroska a Sorsról beszél, sajátjáról: nem nagy gesztusokkal, de különös, csendes megnyugvással, szinte elfogadással.” Ezért idézik vele – művészetével – kapcsolatban T. S. Eliot Hamvazószerda című verséből: „A meghalás meg a születés között a feszültség ideje ez” – aztán Pilinszkytől: „Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás, vakít a nap…” (A szerelem sivataga). Ez a Téli világ vagy a Temetés című festmény, s aztán az Öregasszony, aki a létezés természetes megviseltségével tekint valamerre – vajon merre? – Krisztus keresztje, s a körülötte düledező ember- fejfák előterében. S aztán ott a nyitott kapu, amelynek szárnya van, de nem tudjuk, honnan nyílik vagy hová nyílik. S mintegy „mellékesen”, egy kéken dűlő ecsetvonás előredőlve – minden lélek-mozdulat és akarat benne van ebben az emberben! – igyekszik belépni a kapu felkínálta lehetőségbe.

 

 Lányportré

 A művész fiatalkori képe

Szalay Károly, a képzőművészetben talán leginkább járatos író így jellemzi Mersits piktúráját: „Képeinek szerkezete… a személyiség belső világának, az érzelmek, az indulatok, a fájdalmak, az egyedüllét-érzés, a megcsalatottság-tudat őszinte logikája szerint alakulnak. A jó festő és a rossz festő, az eredeti alkotó és az utánzó, az epigon között ez a különbség. Utóbbi mindazt csak külsőleg tudja, amit az eredeti művész belülről sugároz át a műalkotásra. Mersits technikailag fölkészült, belülről sugárzó művész.”

Alapító tagja volt a vörösberényi művésztelepnek, majd a ’70-es évek közepétől Kecskemét, Nagymaros, Szigliget, Zsennye alkotóházaiban festett. Az operaházi szalonban kiállított képek áttekintést nyújtanak a gazdag életműről, amelynek mintegy középpontjában érzem a Ravatal című alkotást. A körben álló élők feketén dideregnek, a nem látható halott meg fényes-világosan él. Ezért – a témák látszólagos komorsága ellenére – a kék madár, Mersits Piroska kék boldogság-madara kiröppen a vásznakról, kiröppen az Operaházból, s már ott sétál velünk, élménymadárként vállunkon. S azt várjuk, szembejöjjön velünk Piroska néni, ez a szép vonású asszony. Csakhogy ő már huszonhárom éve beköltözött a megváltott kékségbe.

(Mersits Piroska kiállítása május 22-ig tekinthető meg az Operaházban.)