Amit Ivan Gasparovic szlovák államelnök egy augusztusban megjelent nyilatkozatában mondott – „Szobrot állítani Kassán Esterházynak, aki Hitler és a fasizmus híve volt, helytelen” –, az nem igazán támasztja alá a címben foglalt állítást.
Valóságos szenzációt jelentett a hatvanas években VI. Pál pápa „Ecclesiam suam” enciklikája (1964) és a II. vatikáni zsinat „Gaudium et spes” dokumentuma (1965) az egyház és világ párbeszédéről. Egyáltalán minden a párbeszédről mint életstílusról.
A lángoló emeletekről
vetették magukat a mélybe –
ketten, aztán még néhányan
magasabbról s lejjebb.
2001. szeptember 11-én, egy napsütötte kedd reggelen, 8 óra 46 perckor repülőgép csapódik a World Trade Center északi épületébe. A rendkívüli esemény miatt a tévétársaságok adásukat megszakítva helyszíni tudósításokkal jelentkeznek.
Csöndes kolostori magányban élt egyszer egy bencés szerzetesnő, a Rajna mentén. 1179-ben halt meg Rupertsbergben, Bingen mellett: Hildegárd, akit kora rajnai Szibillának titulált – keresztény előjelzővel.
Az egyre inkább vizuális, reklámkampányokkal tudatosan fenyegetett világunkban megnyugvást hozhat a bizánci egyház augusztus 6-ai és szeptember 14-ei ünnepe. Pedig itt is látványról van szó. De mennyire más ez, mint amit a világ ad!
Az egyes napszakokhoz kötött imádságnak ószövetségi gyökerei vannak. Noha az erre vonatkozó források nem egyértelműek, és sokszor egymásnak is ellentmondanak, legelterjedtebbnek a napi háromszor végzett imát tekinthetjük.
Hetvenszer hétszer megbocsátani – micsoda kihívás, milyen emberfeletti feladat! A világ annyi rosszal, fájdalommal szembesít minket, a szüntelen megbocsátás pedig kiszolgáltatottá tesz, hiszen a másik ember visszaélhet a jóságunkkal.