Mostanság, amikor a nagy egységesítés vezényszavára tárgyaink egyre jellegtelenebbé válnak, egyazon kaptafára készülnek; amikor egybemosódnak a nyelvek és a kultúrák; amikor a multinacionális dolgozók egy-egy nyilvántartási számmá torzulnak, s lassan mindannyian kódok és kártyák és adatok halmazaivá változunk, legfőbb értékünkké az arcunk válik.
Világunkat igyekszünk úgy berendezni magunk körül, hogy minél „sterilebb” legyen. Komoly erőfeszítéseket teszünk, hogy egészségesebbek legyünk, életünk hosszúra nyúljon, a kellemetlen gondolatok elől pedig menekülünk – jobb esetben például munkába.
Most egy szegény, halálra ítélt író utolsó sorait olvassák. Elmondom, hogyan történt.
Vasárnapról hétfőre virradó éjjel hirtelen arra ébredtem, hogy már nem alszom. Ennek legfőbb oka a pokoli fájdalom volt: bal lapockám környékén becsípődött egy ideg.
Sok körülöttünk az árny. Mentem hazafelé
a szeptemberi éjszakában, mikor Y.
negyven év után kilépett a sírjából,
s mellém szegődött.
„Melyik gyermeknek ne lenne oka arra, hogy sírjon a szülei miatt?” Ez a Nietzschétől vett idézet olvasható Anselm Grün és Maria-M. Robben magyarul most megjelent könyvének elején. Már a lélektan tudományának kialakulásakor megfigyelték a szakemberek, hogy a gyermekkori tapasztalatok nagymértékben hatnak arra, miként alakul felnőtt életünk.
Kisfiúként igencsak lelkesen és izgatottan figyeltem, amikor Vitéz László rendületlen buzgalommal és a jó ügyek rettenthetetlen harcosaként püfölte husánggal vagy épp egy jobb sorsra érdemes palacsintasütővel a baljós kinézetű ördögöket, akik suvikszos pofájukkal természetesen mindig valami újabb gonoszságon törték a fejüket.
arra gondoltam
vénásan
aztán arra
nem segít
elfogadva a hazugságokat
még húzom egy ideig
szedem az emlékeket
minden nyom engem mutat
Ha már szeretteid
Sárgult fényképekről megmerevedve,
– Akár őslénytani leletek –
Maradtak,
S a valamikori barátok,
Ha ugyan (mi e szó?) voltak,
Családjukkal bíbelődnek,