Az elfelejtett kapitány

Először egészen üres volt, egyetlen név
csupán, de gondolatai
az időnél gyorsabbak voltak,
utolértek bennünket.
 
Belenéztem két szeme távcsövébe,
s a háború tengerére láttam.
Utolsó hajója alánk
materializálódott lassan.
 
Előttünk s mögöttünk
az atlanti konvoj hajói,
a túlélők, akiket az emlékezete megőrzött
(számunkra láthatatlanul).
 
Álmatlan éjszakák váltogatták egymást,
róla lemondtak – Az impregnált kabát alatti
úszómellény sem tehetett csodát.
Sosem ért haza.
Egy cardiffi kórház ágyán vérzett el
valami belső sírásban.
Feküdt,
horizonttá válhatott végre.
 
Isten veletek, tizenegy csomós konvojok!
Isten veled, 1940! A világtörténelem itt véget ér.
A bombázók függve maradnak az égen.
A hangafüves puszták virágoznak.
 
Egy század eleji fényképen tengerpart látszik,
s áll hat matrózruhás fiú,
karjukban kicsiny vitorlás hajó.
Micsoda komoly arcok!
 
Néhányuk nemcsak kedvét, halálát is
lelte a hajójában. S holtakról írni
kicsit most olyan, mint az a játék ott, a parton,
a készülő vihar előszelében.
 
Tőzsér Árpád fordítása