Ha a szülők esténként keresztet rajzolnak álomba merülő gyermekeik homlokára, tudják-e, hogy ez már szokás volt az ókeresztény századokban is? Ha pedig a középkor egyik legrokonszenvesebb szentjének, Clairvaux-i Bernátnak a mondatát olvassuk, ráérzünk-e, hogy ez a szeretet Krisztus keresztjének titkában rejlik: „A hűséges katona nem érzi sebeit, amikor szeretettel szemléli Királya sebeit.”
In memoriam Thomas Becket
Ha dicsőség, lehet-e mulandó
Súly, amely mélységbe húz
fölemelhet-e századok sáncfalára
A nyolcvanas években Mész András Bebukottak címmel készített megrázó dokumentumfilmet a fiatalkorúak tököli börtönéről. Bemutatta, hogy a már nem gyerek, de még nem is felnőtt bűnelkövetőkkel nem tud mit kezdeni a korabeli büntetés-végrehajtás. Ezért aztán hagyták, hogy saját – sokszor brutálisan kegyetlen – belső törvényeik irányítsák őket.
Életem szerencséje, hogy a kiváló művészembert, az örökifjú Ferencsik Jánost személyesen ismerhettem. Kerek születésnapjain magam köszönthettem az operaházi énekkar nevében. Jogosan tartották világklasszis karnagynak, mégha a világnak nem minden pontján ismerték is. Jóval inkább kötődött hazájához, mint hogy külföldön – akár a legelőnyösebb feltételek mellett is – élje le életét, vagy akár hosszabb külhoni szerződést vállaljon.
Istenes Szent János Portugáliában született 1495-ben. Bátran mondhatjuk: a tüzes életű szentek számát szaporítja egyházunkban. A nagyszívű, lelkes, „megszállott” szentekét, akiknek erénye és bűne ugyanarról a tőről fakadt. S ezt a tövet nevezhetjük nyugtalanságnak is.
Minden vallásos embernek van tapasztalata az imádságról, ugyanakkor meglehetősen nehéz pontosan megfogalmazni, mit is jelent valójában. Ugyanis – az egyetemes egyház tanítása szerint – az ima az egyház életéhez tartozik, tehát élő és nem megkövesedett valóság. Az atyák és a lelki élet mesterei sok meghatározással próbálkoznak. Ezeket két téma köré lehet csoportosítani: a lélek felemelése Istenhez; az illő dolgok kérése Istentől.
Néhány hete láthattuk, hogy a liturgia kifejezés két tagból álló összetett szó, melynek első része a görög laósz, magyarul nép. A közösségi jelleg lényeges része tehát a liturgiának: az mindig az egyházé. Ha a liturgia teológiai alapjellemzőit szeretnénk megismerni, az egyház tulajdonságait kell keresnünk benne, mert amilyen az egyház, olyan a liturgia is. A nicea-konstantinápolyi hitvallásban azt valljuk, hogy az egyház egy, szent katolikus és apostoli. Ezek tehát a liturgia jellemzői is. Nézzük, hogyan kell ezt értenünk.
Nyilvános működése során, Péter, Jakab és János kíséretében Jézus felmegy egy magas hegyre, ahol színében elváltozik: „Ruhája olyan tündöklő fehér lett, hogy a világon semmiféle kelmefestő sem tudná fehérebbé tenni.” Márk evangéliuma itt is, mint mindig, nagyon konkrét. Aztán részletezi a jelenést.