Mindenek nyugvópontja

És a modern hívő költő, Paul Claudel gondolatait mivel folytathatjuk: „Előre, Isten népe! Nem számodra van a nyugalomnak, sem a sütkérezésnek pihenőhelye… Mennyi ideig utasítod még vissza neki a keresztet, amelyen meg akar halni?” Valahol mélyen bennünk sem lehet más a folytatás: „Longinus lándzsája messzebb hatolt, mint Krisztus szíve, Istent sebezte meg, elhatolt egészen a Szentháromság középpontjába.” A kereszt misztériuma kezdettől ilyen mélységig tartalmazza a szenvedés és a feltámadás örömhírét a kereszténység történetében.



Mindez eszébe juthat annak, aki a neves művészettörténész, a jelképek szakismerője, Dávid Katalin A kereszt című, újabb könyvét olvassa (a Szent István Társulat kiadása), amely teológiai és ikonográfiai értelmezése az első évezrednek. „A kereszt mint a megváltás jelképe azokon a területeken, ahol a keresztény vallás dominál, napjainkban éppen úgy, mint a kereszténység kezdetétől, a gyakorlati életet – egyénit és társadalmit – érintette (érinti). Értelmezése meghatározó szerepet kapott az etika, a közösségi magatartást alakító rendben úgy, hogy nemcsak az Isten és ember, hanem az ember és ember közti kapcsolathoz, a viszonyulások mikéntjéhez adott szempontokat. Ne gondoljuk, hogy ezek csupán a valláson belüli közösséget érintették, behatoltak az egyetemes gondolkodásba, a törvények szellemének kialakításába, a társadalmi érintkezés szabályaiba… A kereszt… Krisztus történelmi keresztjét jelentette, ami valóság és misztérium, tehát egy időben ereklye, jelkép” – írja bevezetőjében a szerző. Különösen megfontolandó a könyv tartalmi elrendezése, a teológiai reflexió – ezen belül a biblikus és patrisztikai irodalom idézése – annak megerősítésére, hogy a kereszt jele „természetes módon kilép a vallási közegből, hogy jelentését a társadalomalakítás szolgálatába állítsa”. Ha a legújabb visszatekintéseket keressük a kereszténység korai korszakára, idézhetjük Jakab Attila vallástörténész tanulmányát: „Az első időkben kereszténnyé lenni mindenképpen azt jelentette, hogy a Krisztus-hitet magáévá tevő személy gyökeresen megváltoztatta gondolkodását és életformáját. Ez természetesen – és legfőképpen – érintette az addigi megszokott társadalmi és vallási életet is…”

A keresztnek „mint jelnek” az eredete nem Krisztus keresztje. Így „a krisztusi kereszt jelképi értelmezése sok olyan ősi, kereszténység előtti, zsidó és pogány sajátságot ötvöz, ami lehetővé teszi, hogy az emberiség jelképének tekintsük”. Ennek a megállapításának kifejtését adja Dávid Katalin, amikor a kereszt históriai és spirituális jelenlétét mutatja be az Újszövetség korától egy ezredév áttekintésében, színes mellékletekkel kísérve lapjait. Főleg böjtidőben a könyvet kézbe venni több puszta tájékozódásnál. A „kereszténnyé lenni” kötelezettség Krisztus követésében ma sem más, mint amit Krisztus századában Antiochiai Szent Ignác tanít a „szenvedő és szenvedéstől mentes” keresztről, vagyis arról, „ami a kereszt és a megdicsőülés egyszerre-létezését foglalja szavakba; a kettő egységében van Krisztus lényege, a megváltás valósága”. A tanúság: az ember élete célját Krisztus keresztjének segítségével érheti el, „Istenhez jutását csak általa valósíthatja meg”. Ugyancsak az apostoli atyák irodalmában keresendő az úgynevezett Barnabás-levél a II. századból. Azok a „szimbólumkereső törekvések”, amelyeket a szent kereszthez kapcsolva tár elénk az ismeretlen író, összekötik a vizet, a fát és annak „éltető gyümölcsét”. Mindezt „jelképként felajánlja a krisztusi megváltást hordozó keresztnek”. Könyvünk szerzője ehhez Ezekiel látomását idézi: „Folyó folyt jobbfelől, és belőle szépséges fák sarjadtak, s aki róluk eszik, élni fog örökké… És mikor teljesedik be mindez? Az Úr mondja: Amikor a fa lehajlik, és ismét felegyenesedik, és a fából vér patakzik.” A keresztről van szó, és arról, akit „meg fognak feszíteni”. Ha már az apostoli atyák idejéről beszélünk, nem hagyható ki az Eucharisztia és a Megváltó keresztje összetartozásának hangsúlyozása – ugyancsak Antiochia püspökének írása nyomán. Ignác kifejti, hogy Jézus halála és feltámadása „örök jelenlétet kap közöttünk az Eucharisztiában”. A keresztet ekként emeli a megváltás jelévé: „Az Eucharisztia Megváltónk, Jézus Krisztus bűneinkért szenvedő teste, melyet az Atya jóságában feltámasztott.” És milyen mély értelmű ez a gondolat is: „Az Eucharisztiában velünk maradt krisztusi áldozat Istent az ember vérrokonává teszi.” A kereszt titka az Oltáriszentségről és a keresztségről szóló lapokon még inkább kifénylik.

A teológiai átgondolások mellett Dávid Katalin hosszan értekezik a katakombák keresztábrázolásairól. Megállapítja: „A kereszt legjelentősebb témája, amikor Krisztushoz magához, az Ő személyéhez kapcsolódik a keresztfa ábrázolása.” Példákat sorol, melyeknek ismeretével a jelképtartalmak költői módon, a művészet szellemétől is „sugalmazottan” lépnek elénk…

Néhány jegyzetsor ez a könyvről, amelynek tanúságát így összegezhetjük a szerző szavaival: „Szent Iréneusz már a II. század végén tanította, hogy az idők kezdetétől láthatatlan módon minden teremtményt, az egész univerzumot a kereszten függő isteni Ige öleli magához”, de ezt az egyházatyák munkái „oltották igazán a társadalom mindennapjaiba, a költészetbe, a legendák irodalmába, a képzőművészetbe, a teológiai megfontolásokba, a meditációkba”. Napjaink nyugtalanságában sem mondhatunk mást, mint amit több mint két évezred óta hirdet a kereszténység: mindenek nyugvópontja Krisztus keresztje.