Mennyi még a tartás

Esti tűzfény-világnál látható-e
csillag, s ha hajnali ébredés
nyit határt a szenvedésnek,
tovatűnő menny-pályákon
látni-e szivárványkötéseket
 
Mind egyfelé tart siker és
fájdalom. Követ a kőről
leemelve újabbak sorát
leled. S mind követeli jogát
gyilkot vagy oltárt. Amint
tőrök tűhegye végén csillanhat
vér- és gyémántgömb-záradék
 
Másféle csillogások osztják
az élet jutalmait
 
„Söpörjétek le az eget” – mondják
lovagjai bosszút szomjazóknak
„Mossátok meg a lelket” –
hallani a tűrőn-kivérzőket
 
A mélység húzhat a föld
szívéig, vagy csupán kutak
fogyó vízébe, ahol pokol
tükröződik, nincs
fénye forrásoknak
 
Ki mer szembenézni a nappal –
messze a múlttal, nem
kóborol meddő fák erdejében
kőomlások meredélyén, ahol
a füvek is vérezni kezdenek
 
Mennyi még a tartás, fenyőszikár-
gyöngédség a földön
Mert eljön az idő, templomlépcsőkön
is az óra, s már
nem lesz alkalom visszatérni
téli, nyári évszakokba
 
Hol van Canterbury, hol
szent Tamás hegye? Stációk
gondredős arcán félelem
nyit őszirózsát, nappalok
rémületébe takarózik az éj
csillaga, a sovány holdtányér
törmeléket sem kínál
 
Igazi kő a legmélyebb mélységeké
Megalázott szívek az égtől
súlyosak, mely egyetlen
mártír vérgyöngyétől változatlan–
csillagos – Békesség ívét
megbocsátás köti
 
Az élet kimért útjain
nincs idő búsulásra,
a halál virágmagot vethet
kiszáradt ösvényeken is
 
Tóth Sándor (1939)
Piliscsabán élő
József Attila-díjas költő,
a szlovák irodalom
műfordítója