Botanikai nevén Galanthus nivalisnak hívják azt a kis virágot, amelyet a pompás nyári növények közt észre sem vennénk. A hosszú tél után azonban csodájára járunk. Hiszen ez az első és a kora tavaszi időben egyetlen, szabadban is nyíló virág.
Párizs belvárosa: színes-éles hivalkodás; nyüzsgést rögzítő pillanat a Notre-Dame tornyainak rendületlen nyugalmával. Félhomályos, magányos, de cseppet sem elhagyott műhely az ajtó szögletéből. Csöndes impressziók. Középkori piactér napsütötte faoszlopai puhabarna fényekkel; mellette, a másik fotón kőszentek fegyelmezett sora komorbarna árnyékkal.
A neves Zala György tanítványa is volt, számos köztéri alkotása látható Budapesten, mégis szinte elfeledett művész. A bajai születésű Telcs Ede (1872–1948) szobrász életére és életművére vonatkozó emlékeket gyűjtött egy kis kötetbe Horánszky Nándor.
Közismert a történet a szamárról, amelyik elé a gazdája odatett két köteg szénát. Néz a csacsi jobbra, néz balra, de nem tud dönteni, melyiket is válassza. Addig-addig gondolkodik szegény pára, míg éhen nem hal. Mennyivel nehezebb helyzetben vagyunk mi, emberek, hiszen napról napra kell – sokszor igen súlyos kérdésekben – döntést hoznunk. Ráadásul legtöbbször nem is egy alternatíva kínálkozik számunkra. Stefan Kiechle, a német jezsuita rendtartomány főnöke Hogyan döntsek? című könyvében irányelveket kínál nekünk mindennapi választásaink megkönnyítésére.
Ady Endre költeményeiből szinte mindenki tud egy-két szép sort idézni: „minden Egész eltörött”; „Szeretném, hogyha szeretnének”; „Az Élet él, és élni akar”. Ha játékra hívnánk az olvasót, nevezze meg az öt legkedvesebb Ady-versét, vajon melyek kerülnének elő az igen gazdag életműből?
Arra a kérdésre, hogy mi volt előbb, a tavasz vagy a feltámadás, egyértelmű a válasz: a tavasz. Hiszen a természet a teremtés ajándéka, a feltámadás pedig a megváltásé. A tavaszt mégis a feltámadás napfelkeltének derengésében és ragyogásában szemléli és próbálja érteni az emberiség. Igen, nem csak a kereszténység és nem csak a hitét elevenen élő, hitéből élő ember.
2010. május 10. óta az ENSZ közgyűlése új nemzetközi tavaszünnepet iktatott be a világ színes kulturális kalendáriumába: a Norouz napot. Döntését azzal indokolta, hogy ezt az ünnepet mintegy háromszázmillió ember csaknem háromezer éve ünnepli a földkerekségen.
Akadnak olyanok, akik tartanak kedves könyveik megfilmesítésétől. A film kétségtelenül elvehet a papírra vetett szavak és gondolatok erejéből, de a képi világgal gazdagon hozzá is tehet. Mindezt tudva, Szabó István legújabb filmje mégis okot adott némi „félelemre”, hiszen Az ajtó című Szabó Magda-regény olyan belső utakat bejáró vallomás, amelyet az olvasó nehezen képzel el filmvásznon. Ám Huszárik Zoltán és Sára Sándor Szindbádja óta tudjuk: az igazán nagy rendezők és operatőrök számára a „nehezen elképzelhető” nem akadályt jelent, hanem sokkal inkább inspirációt egy remekmű elkészítéséhez.
A szecsuáni jó ember, Ábel, Vámpírok bálja, Arzén és levendula, Máli néni, Mi jöhet még?!, Hullámtörés, Liliom… – néhány cím a Magyar Színházból. Hirtelenjében ezek a darabok jutnak eszembe Jegercsik Csaba közelmúltbeli fellépéseire gondolva. Drámák, vígjátékok, tragikomédiák, musicalek… Fő- és epizódszerepek; esendő alakok, hétköznapi és nem hétköznapi hősök, fazonok, bohókás-szórakozott figurák… – de neki mindegy is, minden karakter közel áll hozzá. Nem „megosztó” egyéniség; azon népszerű színművészek közé tartozik, akiket egyöntetűen szeret és elismer a közönség.