Húsvét felé, megújulásra várva


– Versenytáncosként kezdtem még otthon, Délvidéken. Akkor azt hittem, ez lesz a jövőm. Úgy gondoltam, megpróbálom világszinten művelni a táncot, aztán talán tanítani fogom. Az is felmerült bennem, hogy jelentkezem a Táncművészeti Főiskolára. Középszinten Szegeden is működött ilyen szak a Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskolában. Tizenegynéhány éves voltam, amikor édesapám megkereste a tánctanáromat azzal, hogy mit csinálnak velem, mert otthon is folyamatosan gyakorolok. Azt mondták: ne aggódjon, az állandó pörgést majd kinövöm. Végül éppen a „pörgés” maradt meg. A színészetre vonatkozó terveim később születtek, de a tánc mellett gitárórákra jártam, szerettem énekelni, rengeteg versmondó versenyt nyertem… Későbbi pályám tehát valamennyire „bennem volt” már, de húszéves koromig a tánc töltötte ki az életemet. Fantasztikus emberekkel voltam körülvéve. Nem is gondoltam volna, hogy mennyit fog segíteni a színművészetin és utána is mindaz, amit akkor a tánc terén és emberileg kaptam.



– Szeged után Budapestre költözött. A Színművészeti Főiskola miatt?


– Gyerekkoromban szerettem a szórakoztató tévéműsorokat. Valamelyik csatornán ment egy félórás összeállítás Szinetár Miklós zenés osztályáról. Hiteles volt, amit mondott, és látva a lelkes fiatalokat annyira megtetszett a dolog, hogy azt gondoltam: mi lenne, ha megpróbálnám? Akkoriban négyévenként indult ilyen osztály. Pont úgy jött ki a lépés, hogy a gimnázium után felvételizni tudtam a Színművészeti Főiskolára, és felvettek az operett-musicalszínész szakra. Szirtes Tamás osztályába jártam. Teljesen új világba csöppentem. Senkit nem ismertem Budapesten, nagyon szenvedtem ettől. Sokszor úgy éreztem, hogy abba kéne hagyni, mást kellene csinálni. Azért is, mert ez egy „önző” pálya. Főleg egy fiatalnak. Mindenki csak magára és a saját ügyeire, feladataira figyel. Két-három ember kivételével nem tudtam senkivel sem normálisan kommunikálni. Hiányoltam az őszinte kérdéseket és az őszinte válaszokat. Aztán két év után kezdtem el egy kicsit kinyílni…

– Hogyan került a Hevesi Sándor téri – időközben nevet és „profilt” is váltó – „anyaintézményébe”?


– 2001-ben végeztem a főiskolán, akkor kaptam szerződést a Magyar Színházhoz, amely akkor még a Nemzetiként működött. A Madách Színházba is mehettem volna, döntenem kellett, és ezt a házat választottam. Iglódi István már főiskolásként meghívott ide kisebb-nagyobb szerepekre. Azt mondta: „Csaba, maga nagyon sokoldalú, sok mindent fog csinálni.” Így is lett. Jött mindenféle: ének, tánc, próza…

– Az itt eltöltött bő évtizedből mely előadásokra emlékszik legszívesebben?


– A meghatározó élmények leginkább emberekhez kötődnek. Szerintem a színjátszáshoz is szükségek az egészséges, tiszta
gondolatok; előfordult, hogy ezek hiányában a rendező miatt nem éreztem magam annyira jól egy-egy darabban. Iglódi Istvánnal dolgozva viszont bizalmat kaptam, ami mindvégig megmaradt irányomban. Egymás után jöttek a kisebb- nagyobb szerepek, így az első években sikerült színpadi gyakorlatot szereznem. A La Mancha lovagja címszerepe, Don Quijote már főiskolásként megtalált, játszottam Jézust a Godspellben; a közelmúltra visszatekintve fontos volt számomra Brecht A szecsuáni jó ember című darabjának Vangja… Az említettek mellett nagyon szeretem a komikus karaktereket is, amilyen Nemes Keszeg András volt a Vízkeresztben vagy a Liliomfiban az ifjú Schwartz.

A kultúra, ezen belül a színház ma – nagyon finoman fogalmazva – nincs könnyű helyzetben…

– Nagyon nagy a baj, nemcsak a színházban, az országban, hanem, látjuk, a világban is. Persze mindez viszonylagos, tapasztaltam ennél sokkal rosszabbat is, gyerekkoromban a délszláv háborút… Úgy érzem, valamiféle változás előtt állunk, és szerintem jó lesz ez a fordulat. Persze kérdés, mennyi időbe telik majd. Néha magam is megdöbbenek, hogy a színházban egy-egy szöveg, szerep hirtelen mennyire aktuális lesz, mennyire másként tud szólni, mint akárcsak három évvel ezelőtt.

– A Magyar Színház is küzd a megmaradásért. Van valamiféle stratégiájuk a szűk esztendők átvészelésére?


– Annak idején, amikor még ez volt a Nemzeti Színház, azt az ígéretet kaptuk, hogy a változás ellenére – higgyük el – megmarad a rangunk, a kiemelt státuszunk… Minden színház más, ma mindegyik bajban van, mindegyiknek más a problémája. Életben kell maradnunk, keressük az utat. Megpróbálunk például az ifjúság felé is nyitni. Decemberben mutattuk be a Rumini című mesedarabot, most pedig a Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjait próbáljuk.



– Ilyen feszült helyzetben hogyan látja a hivatását? Megmaradt a színházi műhelyszellem? Tudnak még egymásra (is) figyelni a kollégákkal?


– Igen, jóllehet ahogy minden, ez is „válságba került”. Számomra azonban változatlanul fontos a maximalizmus, a szakmai és az emberi hozzáállás… És természetesen nem vagyok egyedül ezzel. Az persze egyértelmű, hogy ma már nem ugyanazt jelenti színésznek lenni, mint régen. Az elveimet nem adom fel, és ebből néha problémáim vannak. Előfordul, hogy az ember úgy érzi, nem bírja tovább, ebből elég, de másnap mégiscsak újrakezdjük. Minél többen vagyunk hasonló gondolkodással, értékrenddel, annál erősebb lehet az, amit közösen létrehozunk. Ha az utóbbi időkben sérült is, még megvan nálunk a közösségi, társulati szellem. Számíthatunk egymásra.

– Derűs természetű. Vagy ez csak a látszat?


– Hívő vagyok; és igyekszem a lelki életemet is „kondiban tartani”. Azt hiszem, hogy – a ború és a feszültségek ellenére – mindaz, amit az ember a lelke mélyén Istenről, a világról, a társairól gondol, az kisugárzik. Persze vannak elbizonytalanodásaim, hullámzások, csapódhatok ide-oda, de a gyökerekhez mindig visszatérek. Volt időszak, hogy nem mentem templomba, aztán robbanásszerűen tört rám annak az igénye, hogy ott legyek. Ezen a téren nem változtam.

– A gyökerek még Délvidékhez kötik?


– A nővérem Szegeden lakik a családjával, de a szüleim, rokonaim Csókán élnek. Igyekszünk minél sűrűbben, legalább kéthavonta találkozni. Az ünnepek, név- és születésnapok jó alkalmak erre. A karácsonyi és a húsvéti találkozás eddig mindig sikerült…

– Közeledik a húsvét. Tud készülni rá?


– Nagy a rohanás, nehezen megy a hangolódás, de a nagyhét mindig kiemelkedő időszak számomra. Érdekes lesz a mostani húsvét, a mai helyzetben talán még fontosabb. Az említett várakozás miatt is. Quo vadis, Domine? Hová tartunk mi? Hogyan tovább? Először magunkban kell rátalálni az útra. Minden téren szükség van a megbánásra, megtisztulásra és a megújulásra. Húsvét előtt – és után is – talán ez a legfontosabb feladatunk.
 Fotó: Pesti Magyar Színház, Dóka Attila