„Ha elfogadjuk a sorsunkat…”
Beszélgetés Dani Gyöngyi paralimpikonnal
Az idei év a nyári olimpiáé. Sportolóink már javában edzenek. Sokukat ismerjük, de akadnak olyanok is, akiket inkább csak a tájékozottabbak tartanak számon. Pedig mindenki egyforma erőbedobással készül, mindenki megérdemli a figyelmet. Különösen azok, akik a szeptember 4-én kezdődő paralimpián képviselik hazánkat. Mögöttük nemcsak az elszánt felkészülés áll, hanem így vagy úgy, de egy nehezebb életút is. Keveset hallunk róluk, pedig sokat tanulhatnánk tőlük: kitartást, méltóságot. Dani Gyöngyi kerekes székes vívóval hitről, kétségekről, sportról, olimpiáról és az elfogadásról beszélgettünk.
– Mikor és hogyan került kerekes székbe?
– 1991 februárjában, tizenhat évesen tört el a gerincem. A lelkiismeretem ellen éltem, és úgy éreztem, nem tudok változtatni azon a sötét lelkiállapoton és élethelyzeten, amelyben voltam. Leugrottam egy négyemeletes ház tetejéről…. A kórházban a nővérem azt mondta: Gyöngyi, ismerek kerekes székes embereket, boldogokat. Ekkor még nem értettem, miért mondja ezt. Csak azt hajtogattam: húsvétra otthon leszek. Lassan szembesültem azzal, hogy az életem gyökeresen megváltozott.