Belső térkép
Negyvennyolc évvel ezelőtt, 1964 októberében szüretre mentem nagynénémhez egy Borsod megyei mezővároskába. Nem tudtam, hogy a férje, akit jól ismertem és szerettem, haldoklik. Megszeppenve léptem be a szobába, ahol feküdt. Mintha a vezetékes rádiót hallgatta volna elmélyült figyelemmel. Amikor észrevett, elmosolyodott. „Megvan a tizedik…” – mondta. – „A tizedik aranyérem… Ezt még meg akartam várni…”
A Sziget és a „Szigetecskék”
Délelőtt tizenegy tájban, az ébredező vagy/és a reggelire koncentráló turisták között téblábolva még kissé tanácstalanul kerestük a Sziget-érzést. Először úgy tűnt, hogy itt mindenki várakozó állásponton van: már most az estére készül, és ebben nagyjából ki is merül a tevékenysége. De a Civil Szigeten aztán egykettőre magunkra találtunk, ott ugyanis legkésőbb délig mindenki „szolgálatba helyezte magát”. A képen a hajléktalan embereket segítő Menhely Alapítvány társasjáték-segédeszközzé átalakított kerékpárja látható.
Valaki azt mondta, hogy születésünk
pillanatában kezdődik meghalásunk.
A halál az élet része.
Ki tudja, hogy a Kreátor miért
ritkítja meg a nyájat.
Ha nagyon óvatosan
csak a külső réteget
vágod át,
a fa életben marad
Riasztóan régen történt. 1996 januárjában versekkel kopogtattam az Új Ember ajtaján, ahol illetékes szerkesztőként Parancs János fogadott. Huszonnégy éves voltam, tizenöt évvel jártunk Pilinszky János halála után. Az irodalmi élet különös játéka, hogy a lapnak a legendává nemesedett Pilinszky után ismét volt egy P. J. monogramú belső munkatársa, a szó kedvező értelmében vett házi költője, akire megmásíthatatlanul büszkék lehetünk.
Parancs János emlékezete
„óvom az élet esélyét,
őrzöm, amíg lehet a kételkedés jogát,
az isteni adományt, a szabad akaratot”
(Parancs János)
Különös sorsa, különös tehetsége különös feladatra jelölte ki a hetvenöt éve, 1937. augusztus 30-án született költőt, Parancs Jánost. 1956-ban, a november negyedike után magyarok tíz- és százezreit újabb szétszóratásra ítélő, általános reménytelenség elől Párizsba emigrált. Nyolc esztendeig tartó küszködése közepette az itthon megáhított szabadság a „Fény városában” sem éppen a legelőnyösebb arcát mutatta neki.
A hét szentje
Mónikát elsősorban Szent Ágoston édesanyjaként ismerjük, de egy ilyen családi kötelék még nem elegendő ahhoz, hogy valaki szentté váljon. Ugyanakkor nehéz őket nem együtt szemlélni, s megfogalmazni, ki is volt Mónika – Ágoston nélkül. Fel kell tennünk azt a kérdést is: vajon tudnánk-e ma arról, hogy élt valaha egy asszony, aki szent lett, ha nincs a fia, akit egyházatyaként tisztelünk?
Görögkatolilkus lelkiség
Görögkatolikus egyházunk augusztus 29-én nyilvános templomi ünneppel szenteli meg Keresztelő Szent János fejvételének napját. Az esemény nagyságát igazolja, hogy nem is túl régen még teljes, szigorú böjtöt tartottunk ezen a napon, éppen úgy, mint nagypénteken. Mert nagy prófétát ünnepelünk: „Dicsőségteljes az igaznak emléke”, aki „az igazságért vértanúságot” szenvedett – amint a nap egyik fő énekében énekeljük.