P. J. és P. J.

Szerkesztőségi nyilvántartásunk szerint Parancs János 1992. október elsején került a laphoz, ahol öt esztendőn át gondozta a kulturális rovatot, mígnem egészségügyi okokból nyugdíjba kényszerült.


Akkor, 1996 kezdetén tehát ott ültem mellette a tágas előtérben, s figyeltem, gyógycukorkát szopogatva (a dohányzás rabságából szabadulva e pótcselekvés maradt számára) hogyan olvassa zsengéimet. Figyelmes és alapos olvasó volt, szelíd és tapasztalt véleményező. Amikor Vidékre utazunk című versemhez ért, megrémültem, mert belém hasított a felismerés: szerepel benne az a sor, hogy „félünk a ráktól, az elmúlástól” – márpedig ő hosszú, fel-felerősödő küzdelmet vívott a rákbetegséggel. Ám nem lett baj, személyes síkja fölé emelkedett (vagy ellenkezőleg: soromat önmagára vonatkoztatta?), és versem kiválasztotta közlésre.

„Én már soha többé nem leszek egészséges” – felelte egy másik találkozásunk alkalmával, amikor hogylétéről érdeklődtem. Nem voltak illúziói, tudatosan felmérte az esélyeit, átgondolta a forgatókönyvet. Távolodott, azonban nem fordított hátat. Ugyan honnan tudhattam volna, hogy három évvel később Tőletek távolodóban címmel látnak napvilágot utolsó, már haldokolva papírra vetett költeményei – e könyvét már nem vehette kézbe: a nyomda hiába igyekezett, versenyt futva az elmúlással… A megjelenés előtti napon zárult be mögötte a lenti, és nyílt meg az odafenti kapu.