Velünk volt, velünk marad

Sokáig motoros kifutófiú, majd műszaki rajzoló volt, albérleti padlásszobákban, szegényen élt. Igaz, hogy ott élő íróhonfitársaival (Papp Tiborral, Nagy Pállal és másokkal) sikeresen kiharcolta és szerkesztette a Magyar Műhelyt – a folyóirat itthon is hiányt pótolt modern felfogásával, egészen a rendszerváltozásig –, csillapíthatatlan honvágyát mégsem tudta leküzdeni: 1964-ben hazatért, vállalva, hogy a hatalom továbbra is bizalmatlanul kezeli.


A beilleszkedés elhúzódó évei után a Magvető Könyvkiadónál talált menedékre, ahol a minőség szigorú felelőseként s a tehetségek megértő pártfogójaként végezte aggályosan pontos szerkesztői tevékenységét. Utolsó munkahelye az Új Ember volt, az irodalmi rovatot szerkesztette. Az irodalom körüli szolgálattételt éppoly fontosnak tartotta, mint saját költészetét. A magára hagyatottságot kényszerből ismerő, de alkotói magányára is kényes Parancs János tudta, mit jelent „az együtt-rohanás fájó gyönyörűsége / valami felé, amiért látszólag érdemes”. (Az ősök útján, 1973)

Kételyei és keserű tapasztalatai nem változtatták emberkerülővé. Idehaza ő képviselte leghatékonyabban az emigrációs irodalmat. A nyolcvanas évektől kezdve hazalátogató, lassanként itthoni fórumokon is megjelenő emigráns írók, illetve az elszakított magyar területek alkotói – például a Magyar Műhely szélesebb szerzőgárdája (a már említettek mellett Albert Pál vagy Sipos Gyula), a Közép-Amerikában megtelepült Ferdinandy György, a Svédországban élő Thinsz Géza, az USA-ban működő Horváth Elemér, az Erdélyből áttelepült Köteles Pál – ki tudná mindnyájukat felsorolni – kisebb-nagyobb rendszerességgel fölkeresték társaságát, ahol ő, Parancs János volt a központ, noha nem tartozott a bőbeszédű emberek közé. Idősebb barátjára, az 1977-ben meghalt Kormos Istvánra humorával is emlékeztetőn, eleven megtestesítője volt annak az elvnek, hogy a magyar irodalom egy és oszthatatlan, az országhatároktól, a megosztó politikától, a nemzedéki eltérésektől vagy a származástól függetlenül. Inkább tartották „urbánusnak”, mint „népinek” azok, akiknek ez fontos volt, pedig ő maga falun, Pusztavacson született, Bián nevelkedett, és Párizsban tanulhatta meg, amit vele született demokratizmusa is diktált neki, hogy mindenki egyformán úr és úrnő, s minden esztétikum csakis a mű hitelességén mérhető meg. Saját nemzedékéből egyformán becsülte Kalász Mártont, Marsall Lászlót, Orbán Ottót, Tandori Dezsőt, Szilágyi Domokost. Mesterei közül pedig nemcsak Weörest, Vas Istvánt, Rónay Györgyöt, Kormost zárta szívébe, hanem az újítás elvét elhintő Kassák Lajost, a szabad lelkű Berda Józsefet is, kiváltképpen pedig a költői stílusteremtésben legfőbb példaképét, a senecai bölcsességű Kálnoky Lászlót.

Nemcsak magával törődött, hanem szívén viselte a sokáig kirekesztettek sorsát és műveit is – akárcsak fölfedezettjeiét, akik a hallgatag, de humoros ugratásokra mindig kész költő körül valóságos kompániát alkottak. Közülük Deák Lászlót nevezem meg elsőként, mert e barátja, munkahelyi szobatársa – és hozzátehetem: hűséges tanítványa – éppen az Új Ember hasábjain emlékezett meg róla 2004. július 25-én, halálának ötödik évfordulóján; azóta őt is elvesztettük. Idézem Deák találó mondatait: „Janó előszeretettel mutatta az emberek – akár a hozzá legközelebb állók – felé arcának szigorúbb oldalát: az elszánt moralistát, a megvesztegethetetlen bírálót, a zárkózott és magányos harcos zordon vonásait. Néha már félő volt, hogy ez az önkéntelensége elfedheti a világ elől igazi lényét s lényegét, azt a játékos, de emelkedett szellemet, romantikus érzelmektől fűtött álmodozót, a szépséget, tisztaságot, emberi részvétet minden egyébnél többre tartó, odaadó barátot, aki mindig is volt.”

Költészetéről azt jegyeztem meg legjobban – s arról győződöm meg egyre biztosabban, amikor csak újraolvasom –, hogy milyen éber figyelmet szentelt a szorongás és a reménykedés ellentétei között hányódó emberi lénynek, milyen éles szemmel nézte maga körül a világot, s a legapróbb részletekből is milyen bölcsen vonta le a lényegi, erkölcsi tanulságot. Érzékeny idegeivel pontosan pécézte ki az emberi gyarlóságokat, melyek közül a hatalom hajhászását s a gyöngébbek megalázását tartotta a legtaszítóbbnak. A tetszetős butaság csapdáitól megszabadított igazság művészi kifejezésében megtalálta a legalkalmasabb költői formát: a lényegre törő, sallangtalanul tömör versbeszédet, a szabatos, a magyar nyelvnek s a lélegzetvételnek megfelelő szabad vers eszményi változatát, amely a szigorúan kötött versek szükségszerűségével hat az olvasóra. A tragikum és az irónia iránti érzék jellemezte legjobban, de néha bensőséges gordonkahangon szólaltatta meg a természetes örömökben rejlő elragadtatás, a szerelem, az apaság, a természetben gyönyörködő ember szívhangjait is. Megszolgálta, hogy mindaddig számon tartsák megszenvedett költészetét, amíg csak lesznek magyar olvasók.