Az év emberei

A „merjünk kicsik lenni!” korszak idején kétszer került sor olimpiai játékokra. Miután egyre merészebbek lettünk, 2008-ban három aranyérmet szereztünk az esedékes olimpiai játékokon. „Ennél többet már nem is fogunk soha!” – hallhattuk magabiztos próféciaként a politika magas pulpitusáról és vastapsos körtribünjéről. – „Sok a részt vevő nemzet és még több a sportoló…” – hangzott egyszerre vigaszként és önigazolásként…


Néhány hete sportolóink megcáfolták e magabiztos kijelentést. Megleptek bennünket. Megleptük a világot. Megleptük… Teljesítményünkkel… A nyolc arannyal; megszenvedett, megszolgált győzelmeinkkel; bájos úszónőnkkel, aki miatt megirigyelte Magyarországot az egykori Újvilág; és azzal az úszónőnkkel is, aki nem ismerve a reménytelenséget, példát mutatott mindannyiunknak, hogyan kell a mélységek kútjából némán kiemelkedve diadalt aratni; lelkes szurkolóinkkal, akik mozgó lelki energiatermelő-telepként villanyozták fel a magyar sportolókat szerte Angliában; és szép formaruhánkkal is, amelynek kalotaszegi motívumain a honi médiumok némelyike reflexszerűen élcelődött. Szegényeket mennyire elszomoríthatták e ruhát viselők sikerei! Annyira talán nem, amennyire nekünk örömet szereztek.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyik külhoni vezetője mondta évtizedekkel ezelőtt, talán Mexikó után, ahonnan harminckét érmet hoztunk haza, köztük tíz aranyat, hogy az olimpiai játékok igazi hősei a magyarok. Ezt egy ideig négyévenként megismételte. Nekem tetszett ez a kijelentés… Amely 2012-ben ismét visszanyerte érvényét. Főleg azért, mert egyre több a részt vevő nemzet és még több a sportoló.

Az olimpiai játékok jelenvalósága, a sikeres magyar szereplés 1956 aranyló, véres őszén tudatosodott bennem. (Helsinki idején még csak hétéves voltam, s néprádiónk se volt.) A melbourne-i olimpia aznap – november 22-én – kezdődött, amikor Nagy Imrét és társait elhurcolták a jugoszláv nagykövetségről. Az ennek nyomán támadt világméretű felháborodás visszhangjai között alig-alig jutottak el hozzánk a túlsó féltekéről fölröppent hírek. Annyit tudtunk csak, hogy végül kilenc aranyat szereztünk… S hogy a szovjet Kuc azért nyerte meg a tízezer méteres síkfutást, mert Kovács József benzinesüveggel kergette … A pestieknek még futotta a humorra kedvükből. Azt, hogy Papp László harmadszor nyert olimpiai bajnokságot, magától értetődőnek tartottuk. A győzelmek azonban nem tudtak igazán felvillanyozni. Budapest köztereinek egy része még temető volt, s hevenyészett fejfái árnyékot vetettek a jövőre is.

Az elmúlt években tudtam meg, hogy Hollandia, Svájc és Spanyolország sportolói – a magyar forradalom iránti szolidaritásból s a szovjet intervenció elleni tiltakozásul – nem vettek részt a melbourne-i olimpián. Pedig készültek rá. Ahogyan a magyarok is. Akik kiutaztak. Eszébe jutott-e valakinek a rendszerváltozás utáni Magyarországon, hogy jelképes aranyéremmel jutalmazza őket, az értünk tüntetőn kiállókat? Személy szerint mindegyiküket. (Már akik még élnek.) Nem kárpótlásul. Puszta köszönetként. 1956 – Budapest felirattal. És talán annak az ismeretlen felkelőnek az éremarcképével, aki a Time magazinban az 1956-os év embere volt.