A hét kérdése

Szeptember második hetében a honi papnevelő intézetekben is megkezdődött a tanév. Kuminetz Géza tanszékvezető egyetemi tanárt, egyházjogászt, a Központi Szeminárium elöljáróját a napokban iktatták be dékáni hivatalába. Néhány héten belül pedig a Szent István Társulat gondozásában napvilágot lát kétkötetes, a klerikusokról szóló új műve. Ennek okán a papnevelés időszerű jelenségeiről kérdeztük.

– A magyar papság utánpótlását illetően melyek a legsürgetőbb gondok?

– A papnevelés mindig hatalmas feladat volt, hiszen nehéz emberré, még nehezebb keresztény emberré, de talán a legnehezebb papemberré nevelni valakit. Jézus is óriási türelmet tanúsított apostolai nevelése során, mivel egyáltalán nem voltak ideális növendékek. Ma gyakran hangoztatjuk, hogy a klerikusok élete, sőt a papnevelés is válságban van. Ennek egyik fő oka, hogy „az aratnivaló sok, de a munkás kevés”. Ám a munkások hiánya vagy gyér száma nem teheti nyugtalanná az egyház vezetőit, sem a papnevelőket, de magukat a növendékeket sem. Egy másik nehézség a papnevelő intézetek szegényes felszereltsége, az oktatás és a nevelés alacsony színvonala. Ugyancsak gond lehet, ha a püspökök alaposabb vizsgálat nélkül vesznek fel jelölteket a szemináriumba, megnehezítve ezzel a közösség kialakítását, nevelését.

– A Központi Papnevelő Intézetben hány növendék készül jelenleg a hivatására?

– Összesen huszonnégy, közülük négy elsőéves, kettő pedig görögkatolikus rítusú. Határon túli magyar papnövendékünk jelenleg egy van, de ő is az egyik anyaországi egyházmegye szolgálatára készül.

– E számok nem túlságosan magasak, mégis, a külső szemlélő számára úgy tűnik, mintha az elmúlt években kissé növekedett volna a papszentelések száma…

– Nem érzékelek ilyen folyamatot, inkább stagnálást látok. Igaz ugyan, hogy a papnövendéknek jelentkezők száma kissé emelkedett, de az alkalmasságukkal gondok vannak. Ez a jelenség nemcsak a papképzésre érvényes: más felsőoktatási intézményekben is tapasztalható, hogy a mai hallgatók kevésbé terhelhetők. Természetesen ez csak általánosságban igaz: a gond éppen az, hogy egyre szélesebbre nyílik az olló – a fiatalok nagyobb százaléka nem terhelhető, de nem is terhelik őket, mert a képzési rendszer statisztikai vagy pénzügyi okokból valamennyiüket eltartja. Aki alkalmatlan, aki nem teljesít megfelelően, azt nem lenne szabad felsőbb évfolyamokba engedni. A nevelők részéről ez nem kegyetlenkedés, hanem emberbaráti szívesség: időben ráébresztik az illetőt, hogy vagy szorgalmasabban tanul, vagy nézzen más életpálya után. Természetesen mostanság is akadnak kiváló növendékek, akikben a tehetség mellett egészséges céltudatosság, erős tudásvágy munkál – a baj az, hogy az ilyen diákok sajnos csak kevesen vannak. Szomorúan látjuk, hogy az eltömegesedés társadalmaiban az emberek többsége érzelmileg labilissá, erkölcsileg kiskorúvá és vallásilag infantilissá válik. Mi, katolikusok azt állítjuk, hogy a nevelés és az oktatáspolitika fő problémáját az okozza, hogy letért a keresztény eszmény útjáról. Ez az eszmény azt hirdeti, hogy a krisztusi, vagyis humánus embert a szülők, a tanítók, a lelkipásztorok és a nagy nemzetnevelők vállvetett munkája alakíthatja ki. Ha pedig valamely kormányzat felismerné ezt az igazságot, még akkor is emberöltőkre lenne szükség arra, hogy az ilyen felfogású oktatás- és neveléspolitika hatása erőteljesen érvényesüljön, vagyis az eltömegesedés ellenszere legyen.

– Napjainkban különösen a parlamenti választások idején gyakran halljuk a világi médiában, hogy „az egyház ne politizáljon”, „a papok ne szóljanak bele a politikába”. Ám biztosan ez a helyes papi magatartás? Hogyan viszonyuljon egy lelkipásztor a közélethez?

– A II. vatikáni zsinat előtti teológiai szerzők egybehangzóan – ma már talán nem is gondolnánk, milyen határozottan – azt tanították, hogy a szószéken kizárólag Isten igéjének kell elhangzania. Ez jelenleg is érvényes. Természetesen, amikor az egyház valós érdekei sérülnek a politikum miatt, olyankor viszont szólni kell. Nem aktuálpolitikai, kicsinyesen személyeskedő hangnemben, hanem higgadtan, tényszerűen kimondva: kérem, ezek és ezek az elvek ellentétesek az egyház tanításával, szempontjaival. Tehát a pap a prédikációban az evangéliumot hirdesse és a katolikus tanítást – ebbe a kérdéskörbe viszont az egyház szociális tanítása is beletartozik. Amikor ez időszerűvé válik (többnyire választási kampányok során), szólni kell. Isten igéje egész egyéni és közösségi életünkre vonatkozik, mindennapjaink legapróbb dolgaira is gyakorlati módon hat: társadalmi következményei vannak. A krisztusi tanítás: „Szeresd felebarátodat!” azt jelenti, hogy érzékenyen vegyük észre, ha a másiknak rosszabb. Márpedig ha a másik azért került rossz helyzetbe, mert a hatalmon lévők rossz törvényeket hoztak, eladták vagy eladósították az országot, akkor keresztényi kötelességünk, hogy felemeljük a szavunk.

A napokban kétezer közép-európai – köztük kétszáz magyar – fiatal utazott Lengyelországba, hogy részt vegyen a Sant’Egidio közösség szervezésében életre hívott nemzetközi találkozón. Auschwitzban és Krakkóban szeptember 20. és 23. között rendezték meg a Sant’Egidio közösség által kezdeményezett Európai fiatalok egy erőszak nélküli világért III. nemzetközi találkozóját. Az eseményen kétezer fiatal vett részt Csehországból, Olaszországból, Lengyelországból, Romániából, Oroszországból, Szlovákiából, Ukrajnából és Magyarországról.

Örömhirdetés – ma

János apostol első levelében így fordul az olvasóihoz: „Írok nektek.” A Római Birodalom infrastruktúrájával, postaszolgálatának kiváló voltával, az egész mediterráneumot behálózó útjaival, kapcsolataival, egységes közigazgatásával megteremtette a levelezés aranykorát. Cicero, Horatius vagy éppen Seneca köteteket megtöltő levelezése nem csupán irodalmi ínyencség, hanem lenyomata egy kornak, amelyben virágzott az írott szó általi kommunikáció, s a szépen, mívesen megírt levél nemcsak a feladó és a címzett, de minden érdeklődő olvasmányává vált. A leveleket ugyanis már azelőtt elkezdték másolni, hogy célba érhettek volna, s olykor idegenek előbb olvasták őket, mint maguk az érintettek.

Teremtésvédelem

Bio. Sokszor olvashatjuk, hallhatjuk, hogy biotermék, biopiac, biotechnológiai, ám a „bio” szócskát is tartalmazó kifejezések jelentése nem mindig egyértelmű. A „bio” kezdetű szóösszetételeket használók mostanában e szavakkal valamiféle természetes vagy természetközeli, ökológiailag fenntartható, környezetbarát üzenetet szeretnének továbbítani, amely napjainkban már nemcsak divat, hanem egyre inkább elvárás is. Az előbbi felsorolásból a „biotechnológiai” kifejezés nem ökológiai fenntarthatóságra utal, hanem egy olyan fontos, századunkban megkerülhetetlen tudományágra, amely nélkül ma már nemigen tudnánk élni. Ugyanakkor az is igaz, hogy a biotechnológiai tudás alkalmazása során bizony nem ritka az olyan eset, amely környezetbarát megközelítéssel biztosan nem jellemezhető.