Fogyasztóvédelemről gyerekeknek

Ha belépünk egy élelmiszerboltba vagy egy nagyáruházba, már meg sem lepődünk azon, hogy a pénztár közelében helyezték el a csábító csomagolással ellátott, ám a fogakra rendkívül káros cukorkákat, nyalókákat. Apró ajándék az üdítősüvegen, s a gyerekek természetesen azt szeretnék megvenni, nem a százszázalékos gyümölcstartalmú, jóval szürkébb kinézetű palackot. A marketing tudorai elsősorban a profit nagyságával törődnek, őket az eladási statisztikák érdeklik, nem az, hogy egy termék mennyire egészséges vagy biztonságos. A kevésbé rutinos, jóhiszemű emberek pedig gyakran belesétálnak az alig észrevehető csapdákba. Hogyan lehetne ezen változtatni? Miként volna elérhető, hogy gyerekeinkből tudatos vásárlók legyenek, s hogy felnőve saját maguk és majdani családjuk egészsége érdekében ne vásároljanak cukros üdítőket, ízfokozóval dúsított félkész ételeket, olcsó, ám sok esetben életveszélyes elektronikai eszközöket?

Felkészülő

Tibor: Nagyon aktívan részt vettem a gyermekvárásban, ennek ellenére kicsit irigykedtem Ágira: mennyivel könnyebb egy nőnek megérezni és megélni az anyaságát! Izgatottan figyeltem magamon, mikorra alakul ki bennem az érzés, hogy apa vagyok.

Amikor Tibor fiunk megszületett, örültem, hogy Ági is, ő is egészségesek. Büszke voltam, hogy én is fiús apuka lettem, de nem éreztem magamon az apaságot.

Onnantól kezdve, hogy hazajöttek a kórházból, én fürdettem a kicsit. Délután öt óra körül értem haza a munkából, és mindig egy kis játék következett. Sokat foglalkoztam a fiammal, de négy-öt hónap is eltelt, mire feltűnt, hogy az egyébként rendkívül jól alvó gyermekünk délután négytől hétig szinte mindig ébren van. Vár, engem vár: az apukáját. Ha kivettem a kiságyból, már nevetett. Szerette a gyömöszölést, a csiklandozást, nagyokat kacagott közben. Tudatának fejlődése és az erre való ráeszmélésem hozta ki belőlem a tényleges érzést: apa vagyok. Lehet, hogy kicsit sok idő kellett hozzá, de nagyon jó érzés volt.

Felkészülő

Magda nővér közel lakott hozzánk. ’89 után nem költözött be rendje újjáalakult központjába, hanem maradt saját egyszerű, de praktikusan berendezett házacskájában, s később ott is hunyt el. Amikor reggelente munkába indultam, ő már rendszerint hazafelé tartott a hajnali szentmiséről.

„Szegény fiatalok! Mi van a fiataljaival?” – kérdezte gyakran. Soha nem volt egyetlen ítélkező szava sem, csak aggódás és féltés élt benne a szenvedélybetegek iránt. Néhány rövid esetismertetés után általában könnyezve engedett utamra.