E meggyötört test volna hát
a lélek igazi otthona,
benne füröszti meg magát,
hogy tisztán térhessen meg oda,
ahonnét jött, elviselni
a mulandóság gyötrelmeit?
Ó, nem a puszta lét – lenni
küzdelem a semmi ellen itt
egy angyal gondolatán át,
mutatván örök értékeit,
tudni halhatatlanságát:
ami volt és van – lesz, de nem itt,
túl idő és tér határán
újjászületve elrejtezik.
Fecske Csaba (1948) Miskolcon élő
József Attila-díjas költő, publicista.
Nem engem látsz, a tükörképem,
a hang enyém, a szó Övé,
ki nem a föld porában, fényben
jár, s idéz majd színe elé.
Mint megriadt kisfecske csipogok,
nyögdécselek, mint dúcon a galamb.
Azt hittem, életem delén ragyog
napom, s ha szól, hát másért a harang.
Őszi éjszakákon, mikor
holdillatú a csend,
s rideg csillagok
szeplőzik be a végtelent,
az alvó világ, akár
a tokjába csukott hegedű.
Harmatot izzad a bogár
piciny lába alatt a fű.
Kovács Margit műhelyében
„Az agyag mindennapi kenyerem, örömöm, bánatom. Már az első érintésekor életem elemévé vált. És azóta az elem bekerülve vérem áramába, hol az öröm hullámhegyeire, hol az ijedt reménytelenség hullámvölgyeibe sodor, emel, buktat” – vallotta Kovács Margit röviddel 1977-ben bekövetkezett halála előtt. A keramikus-szobrász munkáiból a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum Múzsák Termében nyílt időszaki kiállítás. A 2013. február 13-áig megtekinthető, Kovács Margit műhelyében című tárlat kurátorával, Herpai András művészettörténésszel beszélgettünk a száztíz éve született alkotóról.
– Hozzám a korai művei állnak a legközelebb, a ’30-as, ’40-es évek aprólékos, egészen finom kivitelű alkotásai, amelyek korábban háttérbe szorultak, most viszont igyekszem felhívni rájuk a figyelmet. A békéscsabai kiállításon döntőrészt Kovács Margit eddig raktárban őrzött munkáit mutatjuk be, az egykori otthonát díszítő, vagyis a hozzá közelálló kerámiákat.
Tavaly újult meg és bővült az 1973-ban megnyílt szentendrei múzeuma. Tíz teremben, kronológiai sorrendet követve állítottam össze a tárlat átrendezett anyagát, hogy a látogatók számára világos legyen a pályaív: Kovács Margit honnan indult és hová jutott el művészetében. Szeretném, ha ötévente megújulhatna az állandó kiállítás, így bemutathatnánk majd a „rejtőzködő” alkotásokat. Reményeim szerint a békéscsabai anyagot – akár kiegészítve – továbbvihetjük majd más városokba, illetve külföldre is, hiszen nemzetközileg jegyzett művészről van szó.
A zeneszerző Koloss István, a Szent István-bazilika orgonaművészének ötödik (utolsó) szonátáját elemzi barátja Karasszon Dezső professzor, aki maga is a hangszerek királynőjének művésze. A harmadik tételt így jellemzi a szerző helyett: „Én itt befejeztem volna, de nincs vége – folytassa, aki tudja.”
A búcsúzás a túlparti távlat megpillantása, ahogyan Mozart életében, amikor transzcendens ihletettségű klarinétversenyét megírta – halála évében.
Koloss István idén lett volna nyolcvanesztendős. Említett szonátája annak az arcképét idézi, akit „nem pataknak, hanem tengernek kellett volna hívni”. J. S. Bach-portré emléke – zenei hangokon, a látás, a hallás érzékletes szövetségében, a nagy C-dúr toccata fürge motívumának, és a fölötte „újra meg újra kirobbanó” akkordoknak kombinációjával. A nyitottságot sugalló darab más szerzők hasonló szándékával is találkozik.
Egy nagy hatású karikaturista a Nemzeti Galériában
„Akinek humora van, az mindent tud. Akinek nincs humora, az mindenre képes” – mondta oly sokszor Peterdi Pál, a kitűnő sportújságíró, humorista, egykori atyai barátom. A humor, a jókedv, a viccmesélés mindig hozzátartozott a magyar ember jó tulajdonságaihoz. Gyakran segíthette át az embereket a bajokon, vagy legalábbis tette elviselhetőbbé számukra a nehéz időket a magyar történelem súlyos korszakaiban is. Az 1990-es évek elején Karinthy Ferenc mesélte a televízióban, hogy amikor 1945-ben a munkaszolgálatos Alfonsó és Zelk Zoltán összetalálkoztak aknaszedés közben és felismerték egymást, a kerítés túloldaláról Alfonsó odakiáltott Zelknek: „Mondd, te hol varratsz?” Miután ugyanaz az öltöny volt rajtuk már hónapok óta, amiben elhurcolták őket, képzelhetjük, milyen lerongyolódott állapotban lehetett a ruhájuk meg ők maguk is.
Parallax – nézetek kora
Egy időben sokat jártam a Hajós környéki sváb falvakba, és volt szerencsém megismerni néhány bortermelő családot. Amikor a pincéjükbe vezettek, jellegzetes fehér ingükben, fekete mellényükben és kalapjukban előremenve, úgy érezhettem, mintha szentélybe léptem volna, az alkotó tudás titkos birodalmába. Ahogyan ezek az öreg gazdák a borról beszéltek, svábos magyarsággal szigorúan magázva a hordóban érlelődő nedűt, abból nemcsak a borról, hanem a társadalomról is sok mindent megtanulhattam.