Megváltás… Megváltás… Megváltás… — Wagner mantraszerűen visszatérő témája. Életművében kezdettől e fogalom titkát keresi, fürkészi, űzi, kutatja előbb fiatalos lendülettel, szinte gyermekien naiv hittel, később lázadó kételkedéssel és szerelemmel, majd bölcsességgel, hogy végül a kétségtelen bizonyosságban találjon rá. És már A bolygó hollanditól felbukkan a másik alapgondolat is: a részvét, a szenvedő, az elátkozott megmentésének vágya, amely a Parsifalban konkrét „tapasztalatként”, kijelentésként rögzül: A részvét váltja meg a világot.

Mire ezek a sorok megjelennek, még nem tudjuk, tizenkét Oscar-jelöléséből hányat fog díjra váltani Steven Spielberg legújabb filmje, a Lincoln. A felhajtás ugyan már éled körülötte, s tán most van az utolsó alkalom arra, hogy a holly- woodi filmipar egyik nagy gurujának legújabb alkotását józanul értékeljük. Nos, a Lincoln jó film. Nem zseniális, az csak egyvalaki benne: Daniel Day-Lewis.

Rendhagyó beszélgetés Krzysztoff Zanussival

A világhírű lengyel rendezőt, forgatókönyvírót, Krzysztof Zanussit a Pázmány Péter Katolikus Egyetem díszdoktorává avatták január 28-án Budapesten. Az egyetem rektora, Szuromi Szabolcs Anzelm premontrei szerzetes az ünnepségen elmondott beszédében hangsúlyozta: Zanussi kitüntetése nemcsak e katolikus intézmény, hanem a teljes magyar egyetemi élet szempontjából kiemelkedő esemény. A díszdoktori oklevél átvétele után lehetőség nyílt négyszemközt beszélgetni a jeles alkotóval. Kézfogásunkat követően — névjegy gyanánt — átnyújtottam neki január 13-i lapszámunk egy példányát, melyet maga mellé helyezett. Nem sejtettem, hogy ez az újság csakhamar fontos szerepet kap…

Hová lettél, homo moralis, homo aestheticus, homo ludens? — kérdezhetnék oly sokszor a homo digitalis korában. Mindazok, akiken sok múlik a kultúraközvetítés terén, akik karakteresen képviselik az értékeket, s nem hajlandók asszisztálni a romboláshoz, nyilván egyetértenek a Nemzeti Színház leendő igazgatójával, Vidnyánszky Attilával, aki egy helyütt kijelentette: „Nehezen egyeztethető össze, ha egy színész nagy dolgokról beszél és hitet akar sugározni a Nemzeti színpadán, miközben olyan tévécsatorna alkalmazásában áll, amely nap mint nap bűnök sorozatát követi el a kultúra és az emberi lélek ellen.”

Alsósztregován január 30-án adták át a magyar—szlovák regionális együttműködéssel újjászületett irodalmi emlékhelyet. A ma Szlovákia területén található XVIII. századi rokokó-klasszicista stílusú kastélyban született 1823. január 21-én Madách Imre, aki fő művét, Az ember tragédiáját is itt írta.
Madách 1864. október 5-én hunyt el, szintén Alsósztregován. Földi maradványait 1936-ban helyezték el a kastélyparkban. Síremlékén a Rigele Alajos által megmintázott bronzszobor egy kitárt karú, égbe emelkedő ifjút ábrázol, akinek lebegő alakja, behunyt szeme, arcának átszellemültsége vágyakozást tükröz. Sokan Ádám alakját vélik felfedezni benne, az örök kereső, új utakra törő embert…

Megesik, hogy az ember még nem készült fel arra, hogy egy bizonyos író műveivel találkozzon. Tud az alkotóról, látja írásait a könyvesboltok polcain. Sőt, azt is figyelemmel kíséri, ki mit mond, hogyan nyilatkozik a szerzőről, rajong-e érte, vagy éppen ellenkezőleg, kritikával illeti. Ám ő maga még nem mozdul. Várja a pillanatot, amelyben egy belső hang azt súgja: most.
Így vettem a kezembe Ljudmila Ulickaja — magyarul tavaly októberben megjelent — novelláskötetét, amelynek címe: A mi Urunk népe.

Kalász Mártoné a Balassi-emlékkard

Különleges irodalmi díj az 1997-ben alapított Balassi Bálint-emlékkard, amelyet minden évben február 14-én, Bálint-napon adnak át egy európai szellemiségű, a magyar líra élvonalába tartozó költőnek. Idén a kétszeres József Attila-díjas és Stephanus-díjas, Gundel-életműdíjas költő, író, műfordító, Kalász Márton veheti át az elismerést. Az egyiket. A másik Balassi-kardot, amely évről évre egy-egy olyan külföldi irodalmárt illet, aki népszerűsíti a magyar költészetet, és Balassi-verseket is fordít, ezúttal a francia Jean-Luc Moreau nyerte el.

Mintha egy természetes barlangrendszerbe lépnénk. Egyenetlen, szürke-kormos kőfalak között ívelő folyosókon át jut be a néző a hatalmas nézőtérre, ahol nyáresténként mintegy harmincezren követik a látványos opera-előadásokat. Egy jelmezes statiszta ötpercenként gongszóval jelzi a kezdés időpontjának közeledtét. Az alkalmi árusok közben biztonsággal róják az ókori aréna meredek lépcsőit; harsányan, többen énekelve kínálgatnak frissítőket, perecet és műsorfüzetet a gyülekezőknek. A szürkület estébe fordul, feljön a hold, a romantikus lelkűek meggyújtják a belépőjegyek mellé kapott apró gyertyákat. Kialszanak a reflektorok, s mire megszólal a zene, már csak a lángocskák csillagos sugárkoszorúja öleli körül a zsúfolásig telt nézőteret…
Szertartás ez, immár száz éve; ugyanis 1913 óta rendeznek operafesztivált a Veronai Arénában. Jött Boito és Puccini, Mascagni és Zandonai, a közönség soraiban feltűnt Makszim Gorkij és Franz Kafka is. Egy évszázada az operaműfaj első számú hangnagybirtokosai koptatják itt a világ legnagyobb színpadának deszkáit, legendás karmesterek irányítják a mamutegyütteseket, a kibővített ének- és zenekart.