Koloss utolsó éveiben még inkább tanúsította addigi pályájának, életének művész-eszményét, amit így fogalmazhatunk: Abból a másik világból valami fény eljut hozzánk, és ez testi szemmel is látható. Ezért a nyitottság. Műveit hallgatva a vizualitás valóban nem marad el a hallgató részére sem. Valami belső „elragadtatás” arról az eseményről, amely mindig érinti az egész embert. Koloss István megvallásából sohasem hiányzott a Krisztus-esemény…
Októberben a bazilikában elhangzott hangszeres és vokális repertoárja több volt emlékezésnél: az élő egyházi zenészek jövőbeni lehetőségét, erős jelenlétét tanúsította – fiatal előadókkal; a távlatok szemléletében az alkotás komolyságát azoknál, akiket a XXI. században is megérint Verdi gondolata: „Kettőt kell visszalépni, hogy előbbre jussunk.” A művészet mindenkori tanúsága ez –, a művész alázatossága – és hite.
Ha a személyesség bélyegével nyugtázom életművét, utalhatok barátságunkra, alkotói együttműködésünkre. Gyakran meghallgatom a számomra legkedvesebb orgonaművét, a Gregorián vázlatokat. Figyelmet kelt napjainkban, amikor a gazdag örökségről jobbára csak beszélnek. A gyakorlat számára mondta legutóbb (is) XVI. Benedek: „Becsüljék meg az egyház nagy zenei hagyományait, amely a polifóniában (többszólamúságban) és a gregorián énekben nyilvánul meg.” Ebben a pótolhatatlan imádság-folyamatban a hangok nyelvén együtt van a régi és az új, hagyományos és modern.
2006. december 30-án írta ezt a néhány mondatnyi utószót diáriumához, amelynek függelékében a Cantabile cím olvasható. Feleségének ajánlotta: Csellóra és zongorára írta, amint indokolta – azért, hogy „azonnal előadhassuk csellóművész lányommal”. A teljes kamaramű: Diarium Hungaricum, s meditációkból áll, közülük nem egy szakrális tartalommal, például Resurrectio (Feltámadás), Patrona Hungariae (Magyarok Nagyasszonya). Orgonasorozat, amely még bemutatásra vár.
A nyolcvan évet odaát a halhatatlanság időtlensége váltotta fel.
Itt lent is csak az hal meg, akit elfelejtenek.