Megesik, hogy az ember még nem készült fel arra, hogy egy bizonyos író műveivel találkozzon. Tud az alkotóról, látja írásait a könyvesboltok polcain. Sőt, azt is figyelemmel kíséri, ki mit mond, hogyan nyilatkozik a szerzőről, rajong-e érte, vagy éppen ellenkezőleg, kritikával illeti. Ám ő maga még nem mozdul. Várja a pillanatot, amelyben egy belső hang azt súgja: most.
Így vettem a kezembe Ljudmila Ulickaja — magyarul tavaly októberben megjelent — novelláskötetét, amelynek címe: A mi Urunk népe.

Kalász Mártoné a Balassi-emlékkard

Különleges irodalmi díj az 1997-ben alapított Balassi Bálint-emlékkard, amelyet minden évben február 14-én, Bálint-napon adnak át egy európai szellemiségű, a magyar líra élvonalába tartozó költőnek. Idén a kétszeres József Attila-díjas és Stephanus-díjas, Gundel-életműdíjas költő, író, műfordító, Kalász Márton veheti át az elismerést. Az egyiket. A másik Balassi-kardot, amely évről évre egy-egy olyan külföldi irodalmárt illet, aki népszerűsíti a magyar költészetet, és Balassi-verseket is fordít, ezúttal a francia Jean-Luc Moreau nyerte el.

Mintha egy természetes barlangrendszerbe lépnénk. Egyenetlen, szürke-kormos kőfalak között ívelő folyosókon át jut be a néző a hatalmas nézőtérre, ahol nyáresténként mintegy harmincezren követik a látványos opera-előadásokat. Egy jelmezes statiszta ötpercenként gongszóval jelzi a kezdés időpontjának közeledtét. Az alkalmi árusok közben biztonsággal róják az ókori aréna meredek lépcsőit; harsányan, többen énekelve kínálgatnak frissítőket, perecet és műsorfüzetet a gyülekezőknek. A szürkület estébe fordul, feljön a hold, a romantikus lelkűek meggyújtják a belépőjegyek mellé kapott apró gyertyákat. Kialszanak a reflektorok, s mire megszólal a zene, már csak a lángocskák csillagos sugárkoszorúja öleli körül a zsúfolásig telt nézőteret…
Szertartás ez, immár száz éve; ugyanis 1913 óta rendeznek operafesztivált a Veronai Arénában. Jött Boito és Puccini, Mascagni és Zandonai, a közönség soraiban feltűnt Makszim Gorkij és Franz Kafka is. Egy évszázada az operaműfaj első számú hangnagybirtokosai koptatják itt a világ legnagyobb színpadának deszkáit, legendás karmesterek irányítják a mamutegyütteseket, a kibővített ének- és zenekart.

Tarkovszkij Solaris című filmje Stanis»aw Lem azonos című regénye alapján készült 1972-ben. Az orosz rendezőt azonban csak egyetlen motívum érdekelte a lengyel író könyvéből: a megelevenedő lelkiismeret. Lem sohasem bocsátotta meg Tarkovszkijnak, hogy a filmben a sci-fi elemeket háttérbe szorította. Sommásan így nyilatkozott az elkészült alkotásról: „Tarkovszkij nem a Solarist csinálta meg, hanem a Bűn és bűnhődést.” Mi, nézők azonban nagy ajándékot kaptunk, amelyet kétségkívül átjár Dosztojevszkij öröksége.

Szezonközi beszélgetés Apáti Bencével

Előbb érkezett a megbeszélt találkozóra. Laza és közvetlen művész, mégsem illik a „szokásos bohémek” sorába. Fontos számára a pontosság. De nincs min csodálkozni, az általa elmondottakból hamar kiderül: feszített napirendje is ezt diktálja. Nem kell különösebb apropó ahhoz, hogy Apáti Bencével, a Magyar Nemzeti Balett egyik vezető táncosával beszélgessen az ember, folyamatosan dolgozik, „úton van”. Témát pedig végképp nem nehéz találni: aktuális feladatok, hivatás, blogolás, sport, család…

Udvardi Erzsébet halálára

Ábrahámhegyen találkoztunk először, amikor az új templom liturgikus terét az ország prímása megáldotta. Szent Erzsébet-képe azóta emlékezetes. Mécs Károly mondott keresztény himnuszokat. E színek, verssorok annak az egyetemes szellemnek voltak a találkozásai, amelyek a XXI. században is tudnak üzenni a botorkáló embernek. A művész hittel pecsételt világlátása a természet és a szakralitás (Biblia, hagiográfia) benső ihletettségével valamennyi képén jelen van. A természet: a Balaton és környéke, színeket lélegző változása.

Szabó Irma költészetéről

Utolsó publikált verseit, prózáját 2004-es dátumozással találtam meg. Az 1913-ban, Budapesten született költő életéről keveset tudunk. A Vigiliában 1974-től jelentek meg versei, Rónay György mutatta be a szerzőt, értékelte költészetét: „Szabó Irma versei azonnal megragadták a figyelmemet érettségükkel, költői megfogalmazásuk bátorságával, azzal a bizonyos saját hanggal, ami napjaink mérhetetlen verstermésében sajnos egyre ritkább.

Bárhogyan közelítünk is a II. világháború történéseihez, annyi bizonyos, hogy az egykori Szovjetunió lakosságának tengernyi szenvedést és gyötrelmet kellett elviselnie e néhány év alatt. Nem véletlen hát, hogy a következő évtizedekben a szovjet filmrendezők is gyakran választották témául a háborút és iszonyatát. A legjobbak szerencsésen ki tudták kerülni azt a csapdát, hogy egy diktatórikus rendszer kiszolgálójaként kizárólag a hősökről készítsenek propagandafilmet. A Csendesek a hajnalok, Szállnak a darvak, Ballada a katonáról vagy éppen a Jöjj és lásd! — ellentétben több nagy költségvetésű amerikai filmmel — többet akart egy izgalmas kalandfilmnél. Ezek sorába illeszkedik Andrej Tarkovszkij Iván gyermekkora című alkotása is, mely egy olyan fiúról szól, akinek az életébe túl hamar köszöntött be a felnőttkor, és akiért idő előtt jött el a halál.