Mint régi jó mester („vándorfestő”) járt-kelt az országban: számos templom, kápolna oltárképei őrzik kézjegyét. Zománc tónusú festményei középkorra emlékeztető elragadtatások, gyermeki belefeledkezések, egy láthatatlan világ átsuhanásai a lélek labirintusán. Mária-ábrázolásai, aranyszínei, bíborötvözetei az isteni jelenlét átérzett bizonyítékai.
A magyar tenger fényjátéka Egry József után Udvardi Erzsébetnél jelentkezik a legérzékenyebben, az „isteni átfénylés metaforája”, ahogyan Bogárdi Szabó István jellemzi. Angyalok festője, angyali művész volt. Külön feladat a jövő művészettörténészének, hogy angyalos képeit, angyalalakjait elemezze; a finom áttörést, amely a világ „légterébe” helyezi a „menny állatait”.
Expresszivitás helyett impresszionisztikus áthangolódást, olykor szürreális képzettársítást érzek, valahányszor alkotásaival találkozom, például Badacsonytomajban (ahol 1958 óta élt), Keszthelyen, Eszterházán vagy Flórapusztán, Szabolcs megyében.
Baja szülöttje, a Kossuth-, Magyar Örökség- és Pro Cultura Christiana-díjas festőművész szülővárosában tér örök nyugovóra.
Aranyfényben látom, az Új Jeruzsálemben, ahol a „Mindenható az aranyérce”.