“A vers ne szó legyen”

 

A költő nem fiatal, számára a költészet nem irodalmi ügy. Ha meg lehet teremteni egy mai nagyváros zajában a szemlélődés teljes benső csöndjét: ő megteremtette magának. Persze tudjuk, hogy az effajta csöndek mélyén nagyon is fájón visszhangoznak a környező világ személyessé élt és szenvedett kérdései.” Magáról ennyit mondott: „Azt szeretném, hogy a vers ne szó legyen, hanem olyan ige, olyan szó legyen, ami tett.” Ebben a goethei reminiszcenciában a cselekvés kap hangsúlyt, amely tanúságtétel az emberről, akire hivatást bízott a Teremtő. Öt esztendeje adta ki verseit és prózai írásait az Igen Kiadó Elragadtatás, illetve És utam mégse koldusút címmel.
Az Új Ember is közölt írásaiból. 1998. november 9-én megjelent meditációja (Egér pillanat) az egység hiányáról panaszkodik, egy súlyos világégés után keletkezett élethelyzetről, amely napjainkban is tetten érhető. „Szétszórva, egymásra uszítva” élünk, „korunk különösen leleményes a megalázó halálnemek osztogatásában” — írja.
Az emlékét gondozzuk ezzel a néhány sorral, és alábbi versével, amely korunk pontos diagnózisa.

 

Nagyböjt

Uram,
nézd az ember megszaggatott
szívét — Téged keres a csendben.
Mi elfogadtuk a kísértést, ezért
az elviselhetetlen bőség zavara,
de a lélek sivataga lett a világ.
A túlburjánzó javak terhét
hordozni nehéz, nem olyan
könnyű, mint a Te igád.
A manipulált agyak redőiben
a reklámszövegek papírkígyója
tekereg, a tömegkommunikáció
nyelve pereg, az unalomig
ismétlődő lemezek üres járata
serceg az idegek szikrázó
huzalán. Torkig lakottság,
mégis böjt az élet: egyre erősebb
a szellem éhe — és felismerése,
hogy ezt a kínzó hiányt
Te töltheted csak be; a világnak
egyedül Terád van szüksége.