Elnyelte a háború

Bár a filmben felsejlenek azok az elemek, melyekkel a rendező későbbi alkotásaiban találkozunk, az Iván gyermekkora sokkal könnyebben befogadható, mint mondjuk a Sztalker vagy a Nosztalgia. Tarkovszkij azzal is segít a szimbólumok értelmezésében, hogy más filmekből ismerős módon használja őket. Az a jelenet, amikor Iván és édesanyja a kútba néz vagy a megdőlt kereszt képe még nem rejt több réteget.
Mint a legtöbb Tarkovszkij-filmnél, itt sem a történet bonyolultsága hordozza a mondanivalót. Iván felderítő szolgálatot teljesít valahol a német—szovjet frontvonalon. Kis termete miatt ott is átjut, ahol a tapasztalt harcosok erre nem képesek. Felettese hiába szeretné egy hátországi iskolába juttatni, ő mindenáron folytatni akarja a küldetéseket.
A rendező úgy nyilatkozott hőséről, hogy „karakterét a háború teremti meg, és mindenestül el is nyeli”. Iván lelkére kérget vont az átélt szenvedés, ám ezt a keménységet álomszerű képek teszik átlátszóvá. Így nyerünk bepillantást emlékeibe, melyek még jobban kiemelik mostani és elveszett élete ellentétét.
A film végén Iván együtt játszik, szaladgál egy kislánnyal. Nevet. Úgy, mint minden gyerek. A rendezőt azzal vádolták, hogy ezzel a jelenettel fel akarta oldani a filmben látottak drámaiságát. Ám Tarkovszkij szándéka az volt, hogy szembeállítsa Iván „valós és lehetséges sorsának elemeit”. Nemcsak azt szerette volna bemutatni, mi lett vele és a hozzá hasonló gyerekekkel, hanem azt is, hogy mi nem történt meg velük.
A már elfoglalt Berlin romjai között az egyik szovjet tiszt rátalál Iván aktájára, benne egy fotóval. Dacos, elszánt, hideg szemekkel néz a fiú a fényképezőgép lencséjébe. Azt hiszem, egyetlen szülő sem szeretné, hogy valaha is gyermekének ezt az arcát kelljen meglátnia.
(Az Iván gyermekkora, illetve a Tarkovszkij-életműsorozat kapható és megrendelhető az Új Ember könyvesboltjában.)