A hét szentje
A két vértanú története egyfelől közös a többi ókeresztény mártír sorsával, másfelől viszont egészen egyedi. Ránk maradtak ugyanis Perpétua naplóbejegyzései, azzal a feljegyzéssel együtt, amelyet egy szemtanú írt a két női szent haláláról. E dokumentumok különleges és hiteles betekintést adnak egy III. század eleji keresztény közösség, illetve a korabeli római társadalom mindennapjaiba.
Szerzetesség és liturgia
Egy, a szépségre különösen érzékeny plébános barátom mesélte, hogy egyik külföldi állomáshelyén igyekezett csinosítani a templom kissé szegényes, főleg művirágokra építkező virágdíszítését. Sekrestyését virágkötő tanfolyamra küldte, és ikebanákkal foglalkozó albumokkal ajándékozta meg. Nagy reményeket fűzött a jó szándékú, de kissé merev és egyszerű munkatárs fejlődéséhez. Aztán eljött az éjféli mise ideje, amikor barátom a bevonulás pillanatában szembesült a ténnyel: sekrestyése – minden megállapodásukat félretéve – az általa az esztétika csúcsának tartott művirággal tisztelte meg karácsony szent ünnepét.
A Biblia üzenete
Akár a személyes, akár a kollektív tragédiák – nagy betegség, haláleset, szerencsétlenség – megrendítenek minket. Fölráznak, kizökkentenek. Fölébresztenek az álomból. Nem engedik, hogy továbbra is csak úgy öntudatlanul éljünk. Kérdéseket indítanak el bennünk: honnan és hová? Miért és mi végre?
Egy fiatal hölgy – nemrég jár templomba, most katekumen – megállít a plébánia folyosóján egy kérdéssel: „Miért kell az embernek halálos veszedelembe jutnia ahhoz, hogy Jézusra, az evangélium világára, erre a csodára rátaláljon? Mert velem éppen ez történt: egy orvosi vizsgálat alkalmával kiderült, hogy rákos vagyok, sokszoros áttéttel, talán csak hónapjaim vannak hátra. Az orvos kijelentette, hogy azért mindent megpróbálnak, műtétek következnek, kemoterápia, sugárkezelés és a többi. Iszonyatos kínzatás vár rám.
Énekek Szent László király tiszteletére
Szent László-s helyen írom e sorokat. A Mátra tövében, a Cserhát ölében, ahol a lovagkirály a legenda szerint vizet fakasztott megfáradt katonáinak. Alakja óriássá nőtt a tájban: „táltos lován” egyenesen a bércekről ugratott ide – ahogyan az emlékezet ma is tartja. Ilyen a népi elégedetlenség. Ha valakit tisztel, határain túlra helyezi a valóságot. Az érdem és a szeretet nevében teszi, és sokszor ez szüli a hiedelmet. „A népnek ugyanis a hős, a daliás, a vitéz harcos tetszik. Az ősi dicsőség pogány egén ott ragyogtak a hősök (…). A nemzet akkor válik kereszténnyé, amikor eszményeit keresztelik meg” – idézi Prohászka Ottokárt Győr püspöke annak a könyvnek ajánlásában, amelynek címe: Énekek Szent László király tiszteletére. (Most jelent meg a Magyar Napló kiadásában.)
Könyvespolcra
Minden közösség, mozgalom történetében talán azé a legnehezebb szerep, aki elsőnek lép a karizmatikus alapító örökébe. Ez a feladat jutott osztályrészül Chiara Lubich utódjának, Maria Voce ügyvédnőnek, akit 2008-ban választottak a Fokoláre mozgalom elnökévé, hat évre.
A dél-olaszországi Cosenza tartomány szülöttje Chiara Lubichtól kapta húsvét misztériumára utaló „becenevét”, az Emmauszt. 1937-ben született. Jogi diplomát szerzett, s ezenkívül teológiát és kánonjogot is végzett. 1963 óta él a mozgalom legbensőbb közösségi életformájában.
Fekete István-emlékkiállítás Veszprémben
A veszprémi érseki turisztikai központban február 2-án a szalézi napok keretében emlékeztek meg nagy magyar írónk, Fekete István életéről és munkásságáról. A kiállítást Pálfalviné Ősze Judit igazgató és Léner-Pintér Sára igazgatóhelyettes rendezték. Még októberben látogatást tettek László Dezső plébánossal a dombóvári Fekete István Múzeumban. A város első látogatható gyűjteményének alapítója, Bodó Imre agrármérnök, helytörténész készséggel állt rendelkezésükre, és januárban átadott a szakembereknek több eredeti dokumentumot, festményt, szobrot, intarziát, fényképet, kéziratot, ezzel is emelve a kiállítás színvonalát. Bodó Imre a veszprémi megnyitón bemutatta a dombóvári múzeumot és a tárlatra elhozott emléktárgyakat. Ő is Göllén született, csakúgy, mint az író. Még ismerhette azokat a parasztembereket, akikkel a kis Fekete István együtt járt iskolába. A dombóvári emlékhely berendezési tárgyainak többségét a családtól kapta, illetve 2001-ben megörökölte Csermely Ottóné gyűjteményét is.
A kerékpár csaknem két évszázados története számos szép és érdekes fejezetet tartalmaz. A ma már kissé nevetségesen ható „vesszőparipától” a modern bringákig hosszú út vezet, az azonban biztos, hogy a bicikli az egyik legjobb és legegészségesebb közlekedési eszköz, amit az ember feltalált. Családok, kisebb-nagyobb társaságok szerveznek kerékpártúrákat, és örvendetes, hogy Magyarországon is egyre bővül a sokkal biztonságosabb, a gépjárműforgalomtól távolabb eső önálló kerékpárutak száma. Az EuroVelo-hálózat az egész európai kontinensen végighalad, a tervezett hatvanezerből eddig húszezer kilométernyi út készült el. S most, hogy végre küszöbön a jó idő, nyeregbe is pattanhatunk.
Mint karácsonyi számunkban beszámoltunk róla, Budapesten, a Váci utcai Szent Mihály-templomban befejezték a három figurális freskó restaurálását (Angyali üdvözlet, Vizitáció, Jézus születése). Menráth Péter professzor irányításával Csanda Jenő, Jeszeniczky Ildikó, Galylyas Balázs és Győri Lajos végezte a munkálatokat. Még számos, 1750 és 1770 körül, Aman József által festett kép rejtőzik a három-négy festékréteg alatt, amelyeket súrlófényes világítással már most is elég jól láthatóvá lehet tenni. Amint összegyűlik rá a pénz, visszatérnek a restaurátorok.