An­gol té­vé­film­so­ro­zat 4/1. (2003)

Min­den nem­zet éle­té­ben van­nak kö­dös vagy kü­lö­nö­sebb di­csek­vés­re okot nem adó epi­zó­dok. Va­la­mi ilyes­mi Nagy-Bri­tan­nia szá­má­ra a Camb­rid­ge-i Né­gyek (más szá­mí­tá­sok sze­rint Ötök) his­tó­ri­á­ja, akik a nagy múl­tú egye­tem nö­ven­dé­ke­i­ként az 1930-as évek­ben a kom­mu­nis­ta ide­o­ló­gia ha­tá­sa alá ke­rül­tek, amit úgy pró­bál­tak tet­tek­re vál­ta­ni, hogy ez­tán a Szov­jet­unió tit­kos ügy­nö­ke­i­ként egé­szí­tet­ték ki a be­te­vő­re va­lót.

                             „Aki sokat tud és nem él aszerint, elveszett”
                                                                     (Győrffy Ákos)

Próbálom utolérni az átmeneteket,
ahogy a dolgok egymást váltják.
Például a reggeli fények
és a járdán talált imalap között –
egy pillanatra elhallgatott minden.
Aztán elindultak az autók, a zebrákon a tömeg,
egy térfigyelő kamera sötét szemével
újra kívülről láttam magam,
mintha ehhez az egész városhoz
nem lenne semmi közöm.

An­gol ka­land­film (1984)

A Stephen Weeks ren­dez­te film alap­ja a XIV. szá­za­di kö­zép­an­gol ver­ses lo­vag­re­gény, amely Ar­túr ki­rály és a ke­rek asz­tal lo­vag­já­nak, Sir Gawainnek a ka­land­ja­it ének­li meg. A köl­te­mény­ben Sir Gawain el­fo­gad­ja egy rej­té­lyes har­cos ki­hí­vá­sát, aki te­tő­től tal­pig, ru­há­já­tól a ha­já­ig, a sza­kál­lá­ig, sőt egé­szen a bő­ré­ig zöld. Ez a Zöld Lo­vag fel­ajánl­ja, hogy bár­ki csa­pást mér­het rá, amen­­nyi­ben haj­lan­dó a „vis­­sza­vá­gó­ra” egy év­vel és egy nap­pal ké­sőbb.

Ha nem tudok aludni, imádkozni szoktam.
Mormolom, rágom a Miatyánkot,
ízét vesztett rágó.
Olyankor az arcomba hajol és a szemembe néz,
– egyszerre mindkettőbe tud –;
a haja száraz kukoricalevél illatú.

Ma­gyar port­ré­film (1981)

A cip­zár, Egy száz­lá­bú le­sán­tu­lá­sa, Te­le­fon­könyv pol­ka — né­hány cím a nép­sze­rű ne­vet­te­tő, Ka­zal Lász­ló vi­dám da­la­i­ból. Az 1911-ben szü­le­tett mű­vész Rá­ko­si Szidi is­ko­lá­ját vé­gez­te el, majd Mis­kolc­ra ke­rült se­géd­szí­nész­nek. Kez­det­ben tán­cos bon­vi­ván sze­re­pe­ket ka­pott, majd el­játsz­hat­ta Ádá­mot Az em­ber tra­gé­di­á­já­ban.

Ame­ri­kai film­drá­ma (2005)

A ma­gyar cím­vá­lasz­tás ho­lly­­woo­di ro­man­ti­kát sej­tet, ám a nor­vég ren­de­ző ere­de­ti­leg Mo­zart és a bál­na cí­met vi­se­lő film­je egy­ál­ta­lán nem édes­kés sze­rel­mes film. Fő­sze­rep­lő­je, Do­nald (Josh Hartnett) jó ter­mé­sze­tű autista ta­xi­so­főr, aki­nek kü­lö­nös ér­zé­ke van a szá­mok­hoz, imád­ja a ma­da­ra­kat, de bol­dog­ta­lan, mert em­be­ri kap­cso­la­ta­i­ban nem iga­zo­dik el. Ami­kor Isabelle (Radha Mitchell) csat­la­ko­zik az autistákat se­gí­tő cso­port­hoz, vég­képp el­vesz­ti a ta­lajt a lá­ba alól, és a vi­lág a fe­je te­te­jé­re áll. A két fi­a­tal az autizmus spe­ci­á­lis vál­fa­já­ban, Asperger-szindrómában szen­ved: ál­la­po­tuk kép­te­len­né te­szi őket ar­ra, hogy ki­fe­jez­zék ér­zé­se­i­ket egy­más iránt. Kap­cso­la­tuk ala­ku­lá­sa sok meg­rá­zó, de tré­fás for­du­la­tot is rejt.

Élet a sziklák és a tó között

Uni­ver­zum — Oszt­rák is­me­ret­ter­jesz­tő so­ro­zat (2004)

Az a jó a kép­ze­let­ben, hogy oda visz, aho­va akar­juk. Én most Hallstattba aka­rok men­ni! Jön va­la­ki ve­lem? Se­gít a Du­na Tv mű­so­ra! Az ezer­fős auszt­ri­ai ba­rokk kis­vá­ros kü­lön­le­ges­sé­ge, hogy csu­pán egyet­len fő­ut­cá­ból áll. Ne­ve an­­nyit je­lent: a só he­lye, itt mű­kö­dik ugyan­is a vi­lág leg­ré­geb­bi — hét­ezer éves — só­bá­nyá­ja. A vá­ros a tó és a szik­la­fal kö­zöt­ti rend­kí­vül szűk hely mi­att a szik­la lá­bá­hoz, szo­ro­san egy­más­ra épült há­zak so­rá­ból áll, s meg­kö­ze­lí­te­ni csak egy majd­nem egy ki­lo­mé­te­res alag­úton le­het. Még egy ér­de­kes­sé­ge van: a te­me­tő, amely­ben a ha­lot­tak ma­rad­vá­nya­it tíz­éven­te ki­ás­sák, ko­po­nyá­ju­kat ki­fe­hé­rí­tik és ko­szo­rúk­kal dí­szí­tik, a hom­lok­ra pe­dig fel­ír­ják az el­hunyt ne­vét. Így él hát to­vább a nem min­den­na­pi vá­ros la­kó­i­nak min­den­na­pi tör­té­ne­te.

Ma­gyar ze­nés film (1962)

Ré­gi bu­da­pes­ti ké­pes­la­po­kat né­ze­get­ve gyak­ran meg­döb­be­nek, hogy meny­­nyi min­den meg­vál­to­zott az év­ti­ze­dek so­rán. Épü­le­tek tűn­tek el, te­rek ala­kul­tak át, s az em­be­rek is má­sok let­tek. Más­mi­lyen ru­hák­ban jár­nak, a haj­vi­se­let sok­szí­nűbb lett, s a for­ga­lom­ban részt ve­vő gép­ko­csik szá­ma is je­len­tő­sen meg­emel­ke­dett.