Francia filmdráma (2008)

Men­­nyi­re em­lék­szünk még kö­zép­is­ko­lai osz­tály­ter­münk­re, ta­ná­ra­ink­ra, osz­tály­tár­sa­ink­ra? Ho­gyan él­tük meg ta­ná­ra­ink szi­go­rát, és ho­gyan tud­tunk vi­szo­nyul­ni fi­a­ta­labb, li­be­rá­lis ta­ná­ra­ink­hoz? Mi­lyen esz­kö­zei, jo­gai van­nak egy ta­nár­nak a di­ák­ja­i­val szem­ben? Hol van­nak a fe­gyel­me­zés ha­tá­rai, és va­jon lé­te­zik-e jó és rossz ta­nu­ló? Az osz­tály cí­mű film sok is­ko­lai él­ményt idéz­het fel ben­nünk, de va­jon fel­nőtt fej­jel is ugyan­úgy vá­la­szo­lunk ezek­re a kér­dé­sek­re?

Ismeretterjesztő sorozat (2011)

A XVIII. szá­zad­ban ti­zen­egy, a XIX. szá­zad­ban hu­szon­hét, a XX. szá­zad el­ső nyolc­van évé­ben hat­van­hét ál­lat­faj pusz­tult ki, töb­bek kö­zött a kvagga, a ka­li­for­ni­ai pa­pa­gáj, az óri­ás alka, az ős­tu­lok és a ván­dor­ga­lamb. A Nem­zet­kö­zi Ter­mé­szet­vé­del­mi Unió (IUCN) min­den év­ben ki­ad­ja az úgy­ne­ve­zett vö­rös lis­tát, ame­lyen a ki­pusz­tu­lás köz­vet­len kö­ze­lé­be ke­rült, ki­ha­ló­fél­ben lé­vő, sú­lyo­san ve­szé­lyez­te­tett fa­jok sze­re­pel­nek el­ső­sor­ban, de a fel­so­ro­lás tar­tal­maz­za a se­bez­he­tő és a mér­sé­kel­ten ve­szé­lyez­te­tett fa­jo­kat is. Az em­lő­sök ne­gye­dét fe­nye­ge­ti a ki­ha­lás, s ezért nagy­mér­ték­ben az em­ber te­he­tő fe­le­lős­sé, pon­to­sab­ban az er­dő­ir­tás, a va­dá­szat, a kör­nye­zet­szen­­nye­zés. Dél­ke­let-Ázsi­á­ban a leg­drá­ma­ibb a hely­zet, ahol a fő­em­lős­fa­jok het­ven­ki­lenc szá­za­lé­ka ke­rült a ki­pusz­tu­lás kö­ze­lé­be.

Charles Dickens (1812—1870) a vik­to­ri­á­nus kor leg­na­gyobb író­ja 1812. feb­ru­ár 7-én szü­le­tett. Gyer­mek­ko­ra jó­mód­ban telt, ap­ja azon­ban el­adó­so­dott és bör­tön­be ke­rült. Dickens ti­zen­két éve­sen egy fény­máz­mű­hely mun­ká­sa lett. Az itt ta­pasz­talt nyo­mor vis­­sza­té­rő ele­me re­gé­nye­i­nek. A csa­lád anya­gi hely­ze­te ké­sőbb is­mét jobb­ra for­dult, de any­ja nem vet­te ki őt rög­tön a mű­hely­ből, amit a fiú so­ha nem bo­csá­tott meg ne­ki. Új­ság­író lett, par­la­men­ti vi­ták­ról tu­dó­sí­tott. Hu­szon­négy éves ko­rá­ban je­lent meg el­ső re­gé­nye, a Pickwick Klub, amely egy csa­pás­ra hí­res­sé tet­te. Fe­le­sé­gé­től, akit ké­sőbb el­ha­gyott, tíz gyer­me­ke szü­le­tett. Dickens 1865-ben sér­tet­le­nül túl­élt egy vo­nat­sze­ren­csét­len­sé­get. Ez mély nyo­mott ha­gyott a lel­ké­ben. Nap­ra pon­to­san a bal­eset után öt évvel hunyt el. Szá­mos re­gé­nye kö­zül a leg­hí­re­seb­bek: Twist Oli­vér, Szép re­mé­nyek, Copperfield Dá­vid és a Ka­rá­cso­nyi ének.

Quentin Tarantino Django el­sza­ba­dul cí­mű spagettiwesternjét ér­de­mes meg­néz­ni, s nem csak erős ideg­ze­tű­ek­nek. A té­ma, a rab­szol­ga­ság a mű­faj­tól ide­gen. A ren­de­ző az ame­ri­kai tár­sa­dal­mon kí­vü­li két fő­hőst vá­laszt, hogy meg­mu­tas­sa, mi tör­té­nik, ami­kor az em­ber ha­tal­mat gya­ko­rol egy má­sik em­ber fe­lett. Django (Jamie Foxx), a rab­szol­ga dr. Schultz (Christoph Waltz), egy né­met be­ván­dor­ló fej­va­dász se­gít­sé­gé­vel sza­bad em­ber lesz. Ket­te­jük sor­sa ös­­sze­fo­nó­dik: együtt ül­dö­zik a vad­nyu­gat kö­rö­zött bű­nö­ző­it. A cél azon­ban: meg­ta­lál­ni és ki­sza­ba­dí­ta­ni Django fe­le­sé­gét, Broomhildét.

A far­sang, tud­juk, a vi­dám­ság ide­je. Ilyen­kor már-már kö­te­le­ző jól mu­lat­ni, bo­hóc­kod­ni és ne­vet­ni, ami akár még el is ve­he­ti a ked­vün­ket a szó­ra­ko­zás­tól. Én in­kább úgy kö­ze­lí­tek eh­hez az idő­szak­hoz, mint le­he­tő­ség­hez, ami­kor fel­éleszt­het­jük ma­gunk­ban az eset­leg már csak pis­lá­ko­ló vi­dám­sá­got. Ki sok­szor, ki rit­káb­ban, de min­den­ki ne­vet. Aki so­ha, ar­ról sejt­jük, tud­juk, va­la­mi ba­ja van. Ál­ta­lá­ban a lel­ké­vel és a szí­vé­vel, hi­szen a ne­ve­tés ezek­kel áll szo­ros kap­cso­lat­ban.

Örök­ség-so­ro­zat: Sen­kálsz­ky End­re

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2012)

Eu­ró­pa leg­idő­sebb, a kö­zel­múlt­ban még szín­pad­ra lé­pő szín­mű­vé­sze. A ro­má­ni­ai ma­gyar szín­ját­szás apos­to­la idén már a ki­lenc­ven­ki­len­ce­dik évé­ben jár. Ván­dor­szí­nész­ként kezd­te Jódy Kár­oly tár­su­la­tá­nál. Pá­lya­fu­tá­sát át- meg át­szőt­ték a tör­té­ne­lem vi­ha­rai. Ta­nú­ja volt a ko­lozs­vá­ri Nem­ze­ti Szín­ház el­or­zá­sá­nak, és ő ját­szot­ta a Bánk bán cím­sze­rep­ét, ami­kor a ma­gyar tár­su­lat 1945. jú­ni­us 1-jén vis­­sza­köl­tö­zött Ko­lozs­vár­ra. Ta­nú­ja volt a ko­lozs­vá­ri né­ma­film­gyár­tás ko­rá­nak, és együtt dol­go­zott a le­gen­dás szí­ni igaz­ga­tó­val, ren­de­ző­vel és né­ma­film­al­ko­tó­val, Janovics Je­nő­vel. A ko­lozs­vá­ri tár­su­lat si­ke­res da­rab­ja­i­ban ka­pott mél­tó, nagy sze­re­pe­ket. Szá­mos ha­zai ki­tün­te­té­se mel­lett a Ma­gyar Köz­tár­sa­ság Ér­de­mes Mű­vé­sze cí­met is ki­ér­de­mel­te.

Ka­na­dai kri­mi (2000)

Sir Arthur Conan Doyle hí­res re­gé­nyé­ből több film is ké­szült már. Egy nap vi­dé­ki kör­or­vos ke­re­si fel Sher­lock Holmest (Matt Frewer), a le­gen­dás de­tek­tí­vet. Be­szá­mol pá­ci­en­se és ba­rát­ja, Sir Baskerville ha­lá­lá­nak kü­lö­nös kö­rül­mé­nye­i­ről. Lá­to­ga­tá­sa so­rán el­me­sé­li azt az év­szá­za­dos le­gen­dát, amely sze­rint a Baskerville csa­lá­dot ször­nyű átok sújt­ja: va­la­men­­nyi le­szár­ma­zott­já­ra vé­res, bor­zal­mas ha­lál vár, mi­vel a kö­dös és ki­et­len láp­vi­dé­ken egy ör­dö­gi lény ólál­ko­dik, ar­ra vár­va, hogy le­csap­jon ál­do­za­tá­ra. Holmes meg­bíz­za hű se­gí­tő­tár­sát, dok­tor Watsont, hogy kí­sér­je el az if­jú örö­köst Baskerville Hall­ba, és se­gít­sen fényt de­rí­te­ni a rej­tély­re. A ko­mor kas­tély és a kö­rü­löt­te el­te­rü­lő ki­halt pusz­ta­ság mint­ha va­ló­ban ter­mé­szet­fe­let­ti tit­ko­kat rej­te­ne. Csak­hogy Sher­lock Holmes sze­rint a nyo­mok bűn­tény­re utal­nak…

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2003)

Ta­lán mind­an­­nyi­unk­kal meg­tör­tént egy­szer-két­szer, hogy a kony­há­ba vagy a mel­lék­he­lyi­ség­be nem me­het­tünk be — mert sö­tét­kam­rá­vá vál­toz­tat­ta az is­me­rő­sünk, csa­lád­ta­gunk. Marx Jó­zsef is ilyen „át­vál­toz­ta­tó­mű­vész”, aki el­ső fény­ké­pe­ző­gép­ét érett­sé­gi aján­dék­ként kap­ta édes­ap­já­tól. A fény­ké­pé­szet tech­ni­ká­ját au­to­di­dak­ta mó­don sa­já­tí­tot­ta el, sö­tét­kam­rá­nak pe­dig csak­ugyan a kony­há­ját ne­vez­te ki. 1930-tól éven­te húsz-har­minc nem­zet­kö­zi ki­ál­lí­tá­son is részt vett, 1958-tól pe­dig már nem ama­tőr, ha­nem hi­va­tá­sos fo­tós, sőt, fo­tó­ri­por­ter is volt. Sü­tő And­rás meg­hív­ta az Új Élet cí­mű lap­hoz, Marx pe­dig ál­lá­sá­nak kö­szön­he­tő­en gya­kor­la­ti­lag be­jár­ta Er­délyt. Em­be­rek, ese­mé­nyek ez­re­it do­ku­men­tál­ta ka­me­rá­já­val.