Jótékonysági műsorfolyam

A fo­gyasz­tói tár­sa­da­lom­ban leg­töb­ben az in­di­vi­du­a­liz­must te­kin­tik ter­mé­sze­tes élet­fel­fo­gás­nak. Az ön­ér­dek ve­zet­te em­ber­nek egy­részt sa­ját gya­ra­po­dá­sa és elő­re­ju­tá­sa a leg­fon­to­sabb, más­részt úgy gon­dol­ja, hogy az egy­mást kor­lá­to­zó ön­zé­sek rend­sze­ré­ben vég­ső so­ron csak ma­gá­ra szá­mít­hat. Az in­di­vi­du­a­lis­ta em­ber ezért ma­gá­nyos és — még ha ma­ga előtt is jól lep­le­zi — szo­rong. A szo­ron­gás pe­dig azt súg­ja ne­ki, hogy min­dent ki kell ik­tat­nia, ami ter­vei út­já­ba áll­hat, ami gya­ra­po­dá­sá­nak aka­dá­lya le­het: el­vég­re vé­del­met csak at­tól re­mél­het, amit meg­szer­zett. Ke­let-Eu­ró­pa tör­té­nel­mé­nek utób­bi szá­za­da­i­ban rá­adá­sul sok­fé­le meg­osz­tott­ság for­dí­tot­ta szem­be egy­más­sal az em­be­re­ket, a meg­sze­rez­he­tő ja­vak kö­re pe­dig jó­val szű­kö­sebb, mint Nyu­gat-Eu­ró­pa gaz­dag or­szá­ga­i­ban.

Angol – cseh – francia filmdráma (2005)

Charles Dickens re­gé­nyei nem­csak szü­lő­ha­zá­já­ban, Ang­li­á­ban nép­sze­rű­ek, szer­te a vi­lá­gon so­kan ol­vas­sák David Copperfield, Twist Oli­vér, Nicholas Nickleby ka­land­ja­it, a Pickwick klu­bot, a Két vá­ros re­gé­nyét vagy épp a Szép re­mé­nye­ket. Ma­gya­rul leg­utóbb az Ódon rit­ka­sá­gok bolt­ja je­lent meg új for­dí­tás­ban. Az író ko­rai mun­ká­i­ban fő­sze­re­pet ját­szik az em­be­ri jó­ság­ba ve­tett hit, s a tár­sa­dal­mi ba­jok or­vos­lá­sá­ról is op­ti­mis­tán nyi­lat­ko­zik. Szen­ti­men­tá­lis és me­lo­dra­ma­tikus je­le­ne­tek­ben nincs hi­ány, még­is úgy érez­zük, a vi­lág job­bá te­he­tő, s a go­no­szok min­dig meg­kap­ják mél­tó bün­te­té­sü­ket.

Német mesefilm (2009)

A Hó­fe­hér­ke és a hét tör­pe az egyik leg­is­mer­tebb Grimm-me­se, ami min­den bi­zon­­nyal a Walt Dis­ney-fé­le fel­dol­go­zás­nak kö­szön­he­tő. Igaz, ez már jó­val az ame­ri­kai rajz­film­stú­dió előtt is ked­velt da­rab­ja volt a né­met test­vér­pár nép­me­se-gyűj­te­mé­nyé­nek — ezt bi­zo­nyít­ja, hogy már 1916-ban film­re vit­ték.

Sze­re­tem a sár­ga bab­le­vest, vi­szont nem sze­re­tem a kék ha­jú nő­ket — a pszi­cho­ló­gu­sok te­vé­keny­sé­gé­ről gyak­ran jut eszem­be ez a klas­­szi­kus Ka­rin­thy­-hu­mo­reszk alap­ján le­von­ha­tó ta­nul­ság. Va­la­mi fel­szín­re ke­rül, amit nem tu­dok ma­gam­ról, de a pszi­cho­ló­gus se­gít meg­tud­nom. Hogy ez mi­ért jó, nem min­dig vi­lá­gos. Ne­megy­szer se­bek fel­té­pé­sét je­len­ti; le­het, hogy er­re időn­ként csak­ugyan szük­ség van, mint a Te­rá­pia cí­mű so­ro­zat­ban el­hang­zik. De a pszi­cho­ló­gus és pá­ci­en­se kö­zöt­ti, erő­sen aszim­met­ri­kus vi­szony szá­mom­ra ele­ve prob­le­ma­ti­kus. A film pszi­cho­ló­gu­sa gyak­ran el­mond­ja pá­ci­en­se­i­nek: itt az tör­té­nik, amit ön/önök akar­nak.

A ka­pu, a kert­aj­tó, a la­ká­sok­ba ve­ze­tő be­já­rat újab­ban min­de­nütt zár­va van. Gye­rek­ko­rom­ban so­sem kel­lett kulcs, ha nagy­anyám­hoz men­tem. Igaz, kis fa­lu­ban lak­tunk. Elő­szál­lá­son min­den­ki is­mert min­den­kit, s ha ide­gen té­vedt is az ut­cá­ba, a szom­szé­dok ré­sen vol­tak. Azok az idők már el­múl­tak. Ma cél­sze­rű a biz­ton­sá­gi elő­írá­so­kat szem előtt tar­ta­ni, még ak­kor is, ha tud­ván tud­juk, az iga­zi kincs nem e vi­lág­ból va­ló…

Jelenits Ist­ván pi­a­ris­ta szer­ze­tes, Szé­che­nyi­-dí­jas te­o­ló­gus, ta­nár, író nyolc­van esz­ten­de­je, 1932. de­cem­ber 16-án szü­le­tett Be­ret­­tyó­új­fa­lun. 1985-től tíz éven át a pi­a­ris­ta rend ma­gyar­or­szá­gi tar­to­mány­fő­nö­ke volt. A ki­lenc­ve­nes évek­től több fel­ső­fo­kú ka­to­li­kus in­téz­mény­ben ta­ní­tott. Ös­­sze­gyűj­tött írá­sai öt kö­tet­ben lát­tak nap­vi­lá­got az Új Em­ber Ki­adó gon­do­zá­sá­ban.

A hét ze­ne­szer­ző­je

Egy ran­gos ame­ri­kai jazz­ma­ga­zin szer­kesz­tői há­zi fel­mé­rést vé­gez­tek: ar­ra vol­tak kí­ván­csi­ak, hogy az elő­ző tíz év so­rán kö­zölt cik­ke­ik­ben me­lyik jazz­mu­zsi­kus ne­ve sze­re­pel a leg­gyak­rab­ban. Ala­po­san meg­le­pőd­tek, mert a győz­tes Bar­tók Bé­la lett… S va­ló­ban: a XX. szá­zad el­ső fe­lé­nek né­hány klas­­szi­kus ze­ne­szer­ző­je oly­kor a jazz bi­ro­dal­má­ban is ka­lan­do­zott, mint pél­dá­ul Ge­or­ge Gersh­win. A fran­cia Erik Satie (1866—1925) repetatív, kü­lön­le­ges han­gu­la­tú zon­go­ra­da­rab­ja­it szin­tén a jazz ré­szé­nek te­kint­het­jük; nem vé­let­len, hogy szá­mos al­ter­na­tív kön­­nyű­ze­nei szer­ző­re ha­tott. (A lá­za­dó ter­mé­sze­tű pop­ze­nész, Malcolm McLaren egész le­mezt ké­szí­tett a tisz­te­le­té­re.) „A hét ze­ne­szer­ző­je” so­ro­zat­ban ezen a hé­ten Satie, il­let­ve pá­ri­zsi kor­tár­sai lép­nek elénk, fő­ként a Jean Cocteau ve­zet­te mű­vész­cso­port, a Ha­tok.

Be­szél­ge­tés Ró­zsás Já­nos­sal

Éle­te nyolc­van­he­te­dik esz­ten­de­jé­ben idén ha­lot­tak nap­ján hunyt el a Gulag (1944-től 1953-ig) fog­lya és ha­lá­lá­ig kró­ni­ká­sa. „Gulag-lexikon” cí­mű köny­vé­ben örö­kí­tet­te meg azon rab­tár­sai alak­ját, akik­kel ta­lál­ko­zott, akik­ről ada­tai vol­tak. Alekszandr Szol­zse­nyi­cin­nel éve­kig ra­bos­ko­dott együtt egy ka­zahsz­tá­ni lá­ger­ben. Ró­zsás Já­nos sor­sa le­he­tet­len­né tet­te, hogy ma­ga­sabb fo­kú is­ko­lát vé­gez­zen, ve­le­szü­le­tett te­het­sé­ge még­is ki­bon­ta­koz­ha­tott. Szép pél­dá­ja an­nak, hogy nem csak a kö­rül­mé­nyek ala­kít­ják éle­tün­ket. Em­lé­ke­ző kö­te­te­it — „Ke­se­rű if­jú­ság”, „Él­te­tő re­mény­ség”, „Duszja nő­vér” — és egész éle­tét jel­le­mez­te em­ber­sze­re­te­te és ke­resz­tény hi­te. Ezért tu­dott gyű­lö­let nél­kül örül­ni min­den fel­fe­de­zett em­be­ri ér­ték­nek, szen­ve­dé­sei szín­he­lye­in is min­den ké­sőbb be­kö­vet­ke­zett vál­to­zás­nak. Tá­vol volt tő­le min­den bos­­szú és gyű­lö­let. őriz­zük meg em­lé­két és szel­le­mi ha­gya­té­kát!