Bár a mű­faj ha­zai te­le­ví­zi­ós gyö­ke­rei még a szo­ci­a­liz­mus­ból ered­nek, a ze­nés te­het­ség­ku­ta­tók új év­ez­red­be­li szé­ri­ái a biz­ta­tó kez­det után gyor­san zu­ha­nó­re­pü­lés­be kezd­tek. No nem né­zett­sé­gük­ben, in­kább szak­mai szín­vo­na­luk­ban. Az el­ső fecs­kék­nél még érez­he­tő volt a kö­zön­ség­for­má­lás ne­mes szán­dé­ka, ma­nap­ság er­ről szó sincs. A fu­tó­sza­la­gon gyár­tott, egy­per­ces sztá­rocs­kák, a celebkedő zsű­ri és a fon­tos­ko­dó mű­sor­ve­ze­tők mint­ha egyet­len gi­gan­ti­kus kó­rus­ban har­sog­nák az iro­ni­kus szál­ló­igét: „Mi mind egyé­ni­sé­gek va­gyunk!” S a né­ző az­zal, hogy le­ül, kri­ti­zál, druk­kol és SMS-ezik, ré­szé­vé vá­lik a kol­lek­tív ön­be­csa­pás­nak. Tud­ni­il­lik an­nak, hogy itt a ze­né­ről vol­na szó.

Nem tű­nik ide­ges­nek, kap­ko­dó­nak; to­la­ko­dó­nak még ke­vés­bé. Lát­ha­tó­an nem hajt­ja a se­bes kar­ri­er vá­gya, a han­gos-rek­lá­mos si­ker, mint ma­nap­ság annyi csil­lag­nak ki­ki­ál­tott hang­sze­res vir­tu­ózt. Lé­pés­ről lé­pés­re bi­zo­nyít­ja te­het­sé­gét, iga­zol­ja ta­len­tu­mát itt­ho­ni és kül­föl­di fel­lé­pé­se­in. Mint­ha csak úgy mel­lé­ke­sen, kedv­te­lés­ből küz­de­ne; 2010-ben még­is a moszk­vai Pa­ga­ni­ni-ver­seny el­ső dí­ját hoz­ta el. Ki­vár­ja a so­rát, tud­ja, hogy az idő ne­ki dol­go­zik. Fé­nye­se­dő ál­ló­csil­lag.

Jótékonysági műsorfolyam

A fo­gyasz­tói tár­sa­da­lom­ban leg­töb­ben az in­di­vi­du­a­liz­must te­kin­tik ter­mé­sze­tes élet­fel­fo­gás­nak. Az ön­ér­dek ve­zet­te em­ber­nek egy­részt sa­ját gya­ra­po­dá­sa és elő­re­ju­tá­sa a leg­fon­to­sabb, más­részt úgy gon­dol­ja, hogy az egy­mást kor­lá­to­zó ön­zé­sek rend­sze­ré­ben vég­ső so­ron csak ma­gá­ra szá­mít­hat. Az in­di­vi­du­a­lis­ta em­ber ezért ma­gá­nyos és — még ha ma­ga előtt is jól lep­le­zi — szo­rong. A szo­ron­gás pe­dig azt súg­ja ne­ki, hogy min­dent ki kell ik­tat­nia, ami ter­vei út­já­ba áll­hat, ami gya­ra­po­dá­sá­nak aka­dá­lya le­het: el­vég­re vé­del­met csak at­tól re­mél­het, amit meg­szer­zett. Ke­let-Eu­ró­pa tör­té­nel­mé­nek utób­bi szá­za­da­i­ban rá­adá­sul sok­fé­le meg­osz­tott­ság for­dí­tot­ta szem­be egy­más­sal az em­be­re­ket, a meg­sze­rez­he­tő ja­vak kö­re pe­dig jó­val szű­kö­sebb, mint Nyu­gat-Eu­ró­pa gaz­dag or­szá­ga­i­ban.

Angol – cseh – francia filmdráma (2005)

Charles Dickens re­gé­nyei nem­csak szü­lő­ha­zá­já­ban, Ang­li­á­ban nép­sze­rű­ek, szer­te a vi­lá­gon so­kan ol­vas­sák David Copperfield, Twist Oli­vér, Nicholas Nickleby ka­land­ja­it, a Pickwick klu­bot, a Két vá­ros re­gé­nyét vagy épp a Szép re­mé­nye­ket. Ma­gya­rul leg­utóbb az Ódon rit­ka­sá­gok bolt­ja je­lent meg új for­dí­tás­ban. Az író ko­rai mun­ká­i­ban fő­sze­re­pet ját­szik az em­be­ri jó­ság­ba ve­tett hit, s a tár­sa­dal­mi ba­jok or­vos­lá­sá­ról is op­ti­mis­tán nyi­lat­ko­zik. Szen­ti­men­tá­lis és me­lo­dra­ma­tikus je­le­ne­tek­ben nincs hi­ány, még­is úgy érez­zük, a vi­lág job­bá te­he­tő, s a go­no­szok min­dig meg­kap­ják mél­tó bün­te­té­sü­ket.

Német mesefilm (2009)

A Hó­fe­hér­ke és a hét tör­pe az egyik leg­is­mer­tebb Grimm-me­se, ami min­den bi­zon­­nyal a Walt Dis­ney-fé­le fel­dol­go­zás­nak kö­szön­he­tő. Igaz, ez már jó­val az ame­ri­kai rajz­film­stú­dió előtt is ked­velt da­rab­ja volt a né­met test­vér­pár nép­me­se-gyűj­te­mé­nyé­nek — ezt bi­zo­nyít­ja, hogy már 1916-ban film­re vit­ték.

Sze­re­tem a sár­ga bab­le­vest, vi­szont nem sze­re­tem a kék ha­jú nő­ket — a pszi­cho­ló­gu­sok te­vé­keny­sé­gé­ről gyak­ran jut eszem­be ez a klas­­szi­kus Ka­rin­thy­-hu­mo­reszk alap­ján le­von­ha­tó ta­nul­ság. Va­la­mi fel­szín­re ke­rül, amit nem tu­dok ma­gam­ról, de a pszi­cho­ló­gus se­gít meg­tud­nom. Hogy ez mi­ért jó, nem min­dig vi­lá­gos. Ne­megy­szer se­bek fel­té­pé­sét je­len­ti; le­het, hogy er­re időn­ként csak­ugyan szük­ség van, mint a Te­rá­pia cí­mű so­ro­zat­ban el­hang­zik. De a pszi­cho­ló­gus és pá­ci­en­se kö­zöt­ti, erő­sen aszim­met­ri­kus vi­szony szá­mom­ra ele­ve prob­le­ma­ti­kus. A film pszi­cho­ló­gu­sa gyak­ran el­mond­ja pá­ci­en­se­i­nek: itt az tör­té­nik, amit ön/önök akar­nak.

A ka­pu, a kert­aj­tó, a la­ká­sok­ba ve­ze­tő be­já­rat újab­ban min­de­nütt zár­va van. Gye­rek­ko­rom­ban so­sem kel­lett kulcs, ha nagy­anyám­hoz men­tem. Igaz, kis fa­lu­ban lak­tunk. Elő­szál­lá­son min­den­ki is­mert min­den­kit, s ha ide­gen té­vedt is az ut­cá­ba, a szom­szé­dok ré­sen vol­tak. Azok az idők már el­múl­tak. Ma cél­sze­rű a biz­ton­sá­gi elő­írá­so­kat szem előtt tar­ta­ni, még ak­kor is, ha tud­ván tud­juk, az iga­zi kincs nem e vi­lág­ból va­ló…