Ame­ri­kai kri­mi (2009)

Antoine Fuqua sö­tét tó­nu­sú re­a­lis­ta drá­má­já­ban há­rom rend­őr vív­ja har­cát nap­ról nap­ra New York bű­nö­zők­kel te­li ne­gye­dé­ben. A Ki­égett (Richard Gere) csak azt vár­ja, hogy le­tel­jen utol­só szol­gá­la­ta, és nyug­díj­ba me­hes­sen, bár ar­ról fo­gal­ma sincs, mi lesz azu­tán. A Re­mény­vesz­tett (Ethan Hawke) né­pes csa­lád­ját sze­ret­né na­gyobb és egész­sé­ge­sebb la­kás­ba köl­töz­tet­ni, és ezért még a drogdílerek pén­zét is haj­lan­dó el­ven­ni. A Be­épült (Don Cheadle) már an­­nyi­ra kö­zel ke­rült a gengsz­te­rek vi­lá­gá­hoz, hogy egy­re ki­lá­tás­ta­la­nabb­nak lát­ja a tá­vo­zást. Egyi­kük sem is­me­ri a má­si­kat. Mun­ká­ju­kon kí­vül csak egy do­log kö­ti össze őket: po­kol­já­rá­suk hely­szí­ne, Brooklyn.

Be­szél­ge­tés Pé­ter I. Zol­tán­nal

Ady End­re száz­har­minc­öt év­vel ez­előtt, 1877. no­vem­ber 22-én szü­le­tett a Szatmár me­gyei Ér­mind­szen­ten. Szü­lő­föld­jé­ről, a „he­pe­hu­pás, vén Szil­ágy­ról” és őse­i­ről min­dig nagy sze­re­tet­tel írt. A Le­gen­dák föld­jén so­ro­zat csü­tör­tö­ki epi­zód­ja a Kár­pát-me­den­ce egyik leg­sa­ját­sá­go­sabb vi­dé­ké­re ka­la­u­zol­ja a né­zőt (19.00, Pax Tv). A szil­ágy­sá­gi tá­ja­kon jár­va meg­idéz­het­jük Ady szel­le­mét, aki már if­jú új­ság­író­ként is igen mar­kán­san fo­gal­maz­ta meg vé­le­mé­nyét. A fi­a­tal Ady min­den­nap­ja­i­ról, je­len­va­ló­sá­gá­ról Pé­ter I. Zol­tán Nagy­vá­ra­don élő új­ság­írót, hely­tör­té­nészt kér­dez­tük, aki év­ti­ze­dek óta kö­ve­ti a köl­tő nyo­mát, s fel­fe­de­zé­se­it, töp­ren­gé­se­it igyek­szik köz­zé­ten­ni.

Ady ne­ve mint­ha ki­ko­pott vol­na a köz­tu­dat­ból, sok fi­a­tal nem ér­ti a ver­se­it. Ön sze­rint mi az oka, hogy ma ke­ve­sebb szó esik a Nyu­gat egyik ve­zér­egyé­ni­sé­gé­ről?
— Sze­rin­tem ál­ta­lá­nos je­len­ség nap­ja­ink­ban az iro­da­lom irán­ti ér­dek­te­len­ség. Ez nem csak Ady köl­té­sze­té­re jel­lem­ző. Ter­mé­sze­te­sen nem sza­bad ál­ta­lá­no­sí­ta­ni, ma is van­nak so­kan, akik ér­dek­lőd­nek Ady élet­mű­ve és éle­te iránt. A köl­tő ha­lá­la után min­den rend­szer, po­li­ti­kai irány­zat igye­ke­zett ki­sa­já­tí­ta­ni őt, be­le­ma­gya­ráz­ni a na­pi po­li­ti­kát a ver­se­i­be. De sze­rin­tem et­től még Ady köl­té­sze­te egye­te­mes és örök.

A kö­zel­múlt­ban ha­za­tért az Arany­csa­pat utol­só kül­föl­dön el­hunyt tag­ja is. Ko­csis Sán­dor ham­va­it a Szent Ist­ván-ba­zi­li­ká­ban te­met­ték el, nem mes­­sze Pus­kás Fe­renc sír­já­tól. Ilyen­kor, no­vem­ber 25-e kö­ze­led­té­vel a fut­ball­sze­re­tő ma­gyar em­ber lel­ké­ben — még ha fi­a­tal is, és csak az idő­seb­bek el­be­szé­lé­sé­ből és film­koc­kák­ból tud ró­la — elő­buk­kan két szám, a 6:3, az év­szá­zad mér­kő­zé­sé­nek ered­mé­nye.

Van­nak iro­dal­mi al­ko­tá­sok, ame­lyek­ről ne­héz el­dön­te­ni, mi­ért is szü­let­tek meg, és kik­nek/kik­hez szól­nak. Ezek kö­zé tar­to­zik Theodor W. Adorno Wag­ner-ta­nul­má­nya, amely­ben a mar­xis­ta gyö­ke­rű frank­fur­ti is­ko­lát kép­vi­se­lő fi­lo­zó­fus-szo­ci­o­ló­gus bő­ven ad­ta ki mér­gét és el­len­szen­vét a né­met ze­ne­szer­ző­vel kap­cso­lat­ban.

Magyar dokumentumfilm (2010)

Az al­ko­ho­liz­mus a lé­lek be­teg­sé­ge, mely idő­vel egy­re sú­lyo­sabb tes­ti tü­ne­tek­hez ve­zet. Nem le­het tő­le meg­sza­ba­dul­ni, ha ma­gán a meg­sza­ba­du­lá­son kí­vül nincs más cé­lunk. Cé­lo­kat pe­dig csak az tud ma­ga elé tűz­ni, aki­ben fel­éb­redt a hit. Ke­vés em­ber­től kö­ve­te­li a sor­sa olyan erő­vel, hogy tér­jen meg, hogy ves­se le ma­gá­ról a ré­gi em­bert, és ölt­se ma­gá­ra az új em­bert, mint épp az al­ko­hol­füg­gő­től, akit — mint Pál ír­ja az efezusiaknak —, „a meg­té­vesz­tő kí­ván­ság rom­lás­ba dönt”.

Magyar filmdráma (1967)

A vá­ro­si em­ber­nek csak hal­vány el­kép­ze­lé­sei le­het­nek ar­ról, hogy mi­lyen kap­cso­lat fű­zi ös­­sze a pa­rasz­tot a föld­del. Mert ha va­la­ki­nek föld­je van, az nemcsak meg­él­he­tést, ott­hont je­lent a szá­má­ra, ha­nem em­be­ri mél­tó­sá­got is.

Színielőadás (2010)

Za­lán Ti­bor Csip­ke­ró­zsi­ka-vál­to­za­ta Kacsóh Pong­rác ze­né­i­hez író­dott, ere­de­ti­leg báb­szín­há­zi elő­adás­nak szán­ták, majd a kecs­ke­mé­ti Ka­to­na Jó­zsef Szín­ház szín­pa­dán gye­rek­elő­adás­ként mu­tat­ták be. Az al­ko­tók ter­mé­sze­te­sen csa­var­tak egyet a jól is­mert tör­té­ne­ten, s így a klasszi­kus me­sét új kön­tös­ben lát­hat­ják az ér­dek­lő­dő gye­re­kek és fel­nőt­tek.

Nem tu­dom, má­sok hogy van­nak ve­le, de az a ta­pasz­ta­la­tom, hogy az egy­re hos­­szab­bo­dó es­té­ken az em­ber vá­gya­koz­ni kezd a me­sék­re. Nem fel­tét­le­nül konk­ré­tan a három királyfis tör­té­ne­tek­re, ha­nem úgy ál­ta­lá­ban az ott­ho­nos, ta­nul­sá­gos, me­len­ge­tő el­be­szé­lé­sek­re. Er­re szol­gál­tak ré­gen a fo­nó­bé­li me­sé­lé­sek, ma pe­dig a köny­vek vagy ép­pen a fil­mek, ame­lye­ket új­ra és új­ra elő­ve­szünk, hogy át­ve­zes­se­nek a lé­lek bi­ro­dal­má­ba. Ezért vet­tem le a polc­ról a na­pok­ban az 1994-ben be­mu­ta­tott A re­mény rab­jai cí­mű DVD-t.