An­gol is­me­ret­ter­jesz­tő film (2007)

Ír­or­szág ti­tok­za­tos tör­té­ne­te­i­ről hall­va min­dig a Szent Patrikról és a bökölő ál­la­tok­ról szó­ló me­se jut eszem­be, és egy ré­ges-ré­gi, Com­mo­dore 64-re írt szá­mí­tó­gé­pes ka­land­já­ték, az ősi ír me­sén ala­pu­ló Tir na nog. A do­ku­men­tum­film Ír­or­szág és Nagy-Bri­tan­nia misz­ti­kus és szent he­lye­it mu­tat­ja be, ame­lye­ket év­szá­zad­ok óta kul­ti­kus tisz­te­let övez. Ha­tal­mas domb­ba vé­sett lóalakot, negy­ven mé­ter ma­gas, em­be­ri kéz al­kot­ta sír­dom­bot lát­ha­tunk, s meg­is­mer­ked­he­tünk a megalitikus kul­tú­rák­ra jel­lem­ző ne­ve­ze­tes dol­me­nek­kel, menhirekkel, trilitekkel és cromlechekkel, a múlt meg­kö­ve­se­dett őr­ző­i­vel is. Olyan spi­ri­tu­á­lis he­lye­ken jár­ha­tunk, me­lyek­hez le­gen­dák és meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan je­len­sé­gek fű­ződ­nek.

Ame­ri­kai thriller (2005)

Nap mint nap hall­ha­tunk a hí­rek­ben olyan he­lyi konf­lik­tu­sok­ról, me­lyek az évek so­rán ez­ré­vel sze­dik ál­do­za­ta­i­kat, ám a nagy­ha­tal­mak­nak eszük ágá­ban sincs be­avat­koz­ni. Leg­több­ször igen sze­gény or­szá­gok­ról van szó, ezért is me­rül­het fel ben­nünk a kér­dés: va­jon mi­ből és hon­nan szer­zik a fegy­ve­re­ket? Pél­dá­ul az olyan fi­gu­rák­tól, mint Jurij Orlov (Ni­colas Cage), aki azért vág be­le e ké­tes üz­let­be, mert a New York-i Little Odessából — ahol az uk­rán be­ván­dor­lók él­nek — más­ként nem tud ki­tör­ni. Tisz­tá­ban van ve­le, hogy az ál­ta­la for­gal­ma­zott áru­val a dik­tá­to­rok és a „fel­sza­ba­dí­tó har­co­sok” mit mű­vel­nek, de min­dig az­zal nyug­tat­ja ma­gát, hogy a ra­vaszt nem ő húz­za meg. And­rew Niccol film­je nem­csak a sza­bad­úszó fegy­ver­ke­res­ke­dők­re, ha­nem a ve­ze­tő ha­tal­mak leg­vé­re­sebb üz­le­té­re is fel­hív­ja a fi­gyel­met.

Mark Wahlberg hitről, családról, hivatásról

Zű­rös kö­lyök volt. Egy ki­lenc­gyer­me­kes csa­lád leg­fi­a­ta­labb tag­ja­ként Bos­ton egyik le­zül­lött vá­ros­rész­ében ne­vel­ke­dett, a kö­zép­is­ko­lát sem fe­jez­te be, ti­zen­éves ko­rá­ra ká­bí­tó­szer­füg­gő­vé vált, ne­megy­szer volt dol­ga a rend­őr­ség­gel, s ti­zen­hat éve­sen bör­tön­be is ke­rült: be­dro­goz­va ki­ra­bolt egy gyógy­szer­tá­rat, le­ütött egy fér­fit, fél sze­mé­re meg­va­kí­tott egy má­si­kat, és rá­tá­madt a biz­ton­sá­gi őr­re. Gyil­kos­sá­gi kí­sér­let­tel vá­dol­ták, majd két év­re ítél­ték. Ám a bör­tön­ben kez­dett egye­nes­be jön­ni az éle­te.

„Kör­nyék­be­li srá­cok is vol­tak bent, akik­re ad­dig fel­néz­tem, s olyan akar­tam len­ni, mint ők — mond­ta egy in­ter­jú­ban az ame­ri­kai film­szí­nész —, de ott úgy érez­tem, hogy töb­bé nem sze­ret­nék kö­zé­jük tar­toz­ni, nem az ő sor­suk va­ló ne­kem. S azt sem sze­ret­tem vol­na, ha sta­tisz­ti­kai adat vá­lik be­lő­lem, olyas­va­la­ki, aki a vis­­sza­esők szá­mát gya­ra­pít­ja. Ezért el­ha­tá­roz­tam, hogy nem ke­rü­lök vis­­sza, meg­vál­toz­ta­tom az éle­tem. A hi­tem­re kezd­tem össz­pon­to­sí­ta­ni, s las­san­ként ér­tel­met nyert min­den.”

Min­den­ki si­ke­res akar len­ni, ez nem is kér­dés. A ke­resz­té­nye­ket sok­szor gon­dol­ják szü­le­tett vesz­te­sek­nek, akik le­ma­rad­nak a ver­seny­ben, és hi­tük­höz me­ne­kül­nek vi­ga­szért. Pe­dig va­ló­já­ban — ezt mind­an­­nyi­an tud­juk — mi is si­ker­re szü­let­tünk. Ám vi­lá­gos, hogy akik Jé­zus és a szen­tek je­len­tős ré­szé­nek éle­tét tart­ják pél­dá­nak, előbb-utóbb rá­éb­red­nek: egész más si­ker az, ami­re tö­re­ked­ni­ük kell, mint ami­ben a több­ség gon­dol­ko­dik. Nem­rég a Vi­lág­vál­tás moz­ga­lom saj­tó­tá­jé­koz­ta­tó­ján el­hang­zott: az ön­zés­re szo­ci­a­li­zá­ló tár­sa­dal­mi kör­nye­zet­nek óri­á­si fe­le­lős­sé­ge van ab­ban, hogy a vi­lág öko­ló­gi­ai ka­taszt­ró­fa szé­lé­re sod­ró­dott. Egy­re töb­ben tud­ják ezt, gyer­me­ke­in­ket még­is, még min­dig ar­ra ne­vel­jük, hogy csak a ma­guk hasz­nát ke­res­sék, min­den­ki­től füg­get­len­nek tud­has­sák ma­gu­kat, a leg­jobb ál­lá­so­kat tölt­hes­sék be, és mi­nél előbb jó ko­csi­juk, sa­ját la­ká­suk le­gyen, aho­vá be­zár­kóz­hat­nak a kör­nye­ze­tük min­den ba­ja-szen­ve­dé­se elől.

Ta­lán még tu­dom kö­vet­ni. Szó­val volt a Megasztár és a Csil­lag szü­le­tik, az­tán lett az X-fak­tor, most meg ve­le pár­hu­za­mo­san megy a The Voice cí­mű te­het­ség­ku­ta­tó mű­sor. Ama­tőr­jel­le­gük il­lú­zió, bű­vész­ke­dés, hi­szen ki hi­szi el, hogy „csak úgy”, az ut­cá­ról, ének­ta­nár nél­kül, kön­­nye­dén, te­hát iz­zad­ság­men­te­sen, vagy épp a für­dő­szo­ba ma­gá­nyá­ból elő­lép va­la­ki, és azon­nal job­ban éne­kel, mint mond­juk Cser­há­ti Zsu­zsa. Tény, hogy az idén is, ahogy min­den év­ben, van­nak na­gyon jól kép­zett éne­ke­sek mind­két so­ro­zat­ban, azon­ban azt hi­szem, mi, né­zők en­nél töb­bet vá­runk.

Magyar dokumentumfilm (2012)

Min­den­szen­tek ün­ne­pén va­la­men­­nyi üd­vö­zült­re em­lé­ke­zünk. Azok­ra, akik az élet pró­ba­tét­elei kö­ze­pet­te bi­zony­sá­got tet­tek erős hi­tük­ről.
A II. vi­lág­há­bo­rú bor­zal­mai so­rán so­kan ke­rül­tek olyan drá­mai hely­zet­be, hogy a hi­tük­höz, kül­de­té­sük­höz va­ló ra­gasz­ko­dá­sért, sőt, pusz­tán em­ber­sé­ges vi­sel­ke­dé­sü­kért is sú­lyos árat kel­lett fi­zet­ni­ük. Kö­zé­jük tar­to­zik a túl­nyo­mó­részt ma­gya­rok lak­ta dél­vi­dé­ki te­le­pü­lés, Torontálvásárhely lel­ké­sze, Gachal Já­nos is.

Amerikai életrajzi dráma (2010)

Sze­gény Micky Ward. Nem elég, hogy ki­rúg­ják az ál­lá­sá­ból, ama­tőr bok­szo­ló lé­té­re tö­rött kéz­zel kény­te­len edze­ni, fe­le­sé­ge el­hagy­ta, még ro­ko­na­it is ki kell bír­nia. Édes­any­ja — egy­ben me­ne­dzse­re — szá­mo­lat­la­nul kö­ti le szá­má­ra a mecs­­cse­ket, hogy hét lá­nyá­val együtt va­la­hogy meg­él­he­tés­hez jus­son, báty­ja pe­dig, az egyet­len bu­nyó­val hí­res­sé vált Dicky hi­á­ba lett drog­füg­gő, edze­ni sze­ret­né őt. Az HBO pe­dig jön, hogy do­ku­men­tum­fil­met for­gas­son a va­la­mi­ko­ri boksz­hő­sök­ről.

Spanyol ismeretterjesztő film (2002)

„Ref­lek­tor vagy ref­rak­tor?” — kér­de­zi a bá­csi, mi­köz­ben táv­csö­ve­met vizs­lat­ja. Én meg he­be­gek-ha­bo­gok. El­ne­ve­ti ma­gát, s ked­ve­sen meg­ma­gya­ráz­za a ti­tok­za­tos je­len­té­sű sza­va­kat.
Ágasváron va­gyok, a Mát­rá­ban, egy ama­tőr­csil­la­gász-tá­bor el­ső nap­ján. A mű­szert köl­csön­kap­tam, épp is­mer­ke­dem ve­le, s azon agya­lok, hogy az éj­sza­kai ész­le­lé­sig fenn bí­rok-e ma­rad­ni. Vé­gül si­ke­rül, s a fé­nyek ki­huny­tá­val fö­lénk bo­ru­ló csil­la­gos ég fe­lejt­he­tet­len lát­ványt nyújt — a tá­bor él­mé­nyét az­óta is ka­masz­ko­rom leg­szebb em­lé­kei közt őr­zöm. Az a hét olyan húrt pen­dí­tett meg ben­nem, amely — azt hi­szem — mind­an­­nyi­unk­ban kö­zös: a fel­fe­lé te­kin­tő, az is­me­ret­len koz­mosz bor­zon­ga­tó szép­sé­gén el­ál­mél­ko­dó em­ber őszin­te kí­ván­csi­sá­gát.