A hét szentje
Mélyen vallásos, tizenkét gyermekes család első gyermekeként született 1786-ban. Már egészen fiatalon elhatározta, hogy a papi hivatást választja. 1811-ben, Torinóban szentelték fel. Jó képességei láttán a Torinói Egyetem teológiai karára küldték, ahol 1816-ban doktorált. Püspöke a város Corpus Domini-templomának káptalanjába helyezte kanonokként. Itt teljesedett ki a szegények iránti szolgálata.
Kilépve az ajtón megsimogat a növekvő-változó hold. Most még kifli, néhány nap múlva D betűt rajzol. Róma ilyenkor C-t mond: crescit – növekszik. A szobában téli vágott nádszálak állnak a sarokban, könyvek társaságában. Pascal meditált egykor a „gondolkodó nádszálról”. Nagyságáról és nyomoráról. A test magában foglalja az egész fejlődést, „mérhetetlenné tágul az öntudat által, egészen a csillagokig terjed”.
Az orsolyita szerzetes nővér ötven éve hunyt el a nagyváradi börtönben
XVI. Benedek emeritus pápa a hit évét megnyitó, Porta fidei (A hit kapuja) kezdetű levelének 13. pontjában így fogalmaz:
„Ebben az évben döntő lesz felidéznünk hitünk történelmét, melyben megmutatkoznak az életszentség és a bűn közötti szakadék kifürkészhetetlen mélységei. Míg az életszentségben láthatóvá válnak azok a kincsek, amelyekkel férfiak és nők életük tanúságtételével hozzájárultak a közösség növekedéséhez és fejlődéséhez, a bűnnek folyamatos és őszinte megtérésre kell késztetnie mindenkit, hogy megtapasztalhassák a mindenkihez közeledő Mennyei Atya irgalmát. (…) A vértanúk hittel adták oda életüket, hogy tanúskodjanak az evangélium igaz voltáról, mely átalakította és képessé tette őket arra, hogy üldözőiknek is megbocsátva eljussanak a szeretet legnagyobb fokára.”
Magyarok Nagyasszonya-bronzszobrot helyeznek el a budai Vár déli kortinafalán
Minden nemzetnek vannak jelképei. Nagy emberei és szentjei, akik a nemzet identitásának, eszméinek hordozói. Nekünk, magyaroknak ilyen jelképünk a sok vihart megélt háromszínű nemzeti lobogónk, felületén politikai változások árnyképeivel, tragikus küzdelmünk által átlyukasztva, de mindig magyarságunkat képviselve. A magyar országlás relikviái: a korona, a jogar, az országalma és a kard. A hányattatott utakat bejárt korona, amely mindig a történelmi jogfolytonosság hordozója volt, ma ismét a magyar parlament legféltettebb kincse. Imádságos énekünk, a Himnusz Kölcsey géniuszával, Erkel magasztos hangjával minden magyar szívét megdobogtatja, bárhová sodorja jó- vagy balsorsa.
Ha kiskertünkben kinyílnak a nárciszok, akkor már biztosan itt a tavasz. Idén is ez történt, bár sokkal tovább vártunk a jó időre, mint az elmúlt években. A természet azonban csodálatos, és hamar behozza a lemaradását. Alig néhány napja süt simogatón az életadó nap, és a gyümölcsfák máris virágba borultak. Rózsaszín, fehér díszruhát öltöttek magukra, s szégyenlős kisasszonyként fogadják a dolgos méhek zümmögő bókjait. A jácintok, tulipánok, fehér vagy sárga nárciszok a hosszú téli tétlenséget követően boldogan nyújtózkodnak, olykor mintha hallanám is incselkedő kacagásukat.
Április utolsó vasárnapja a testvérvárosok világnapja. Világszerte működik a városok között a jó partneri viszonynak ez a formája. Az ötlet nem új keletű. Legelőször a német Paderborn és a francia Le Mans kötött ilyen jellegű barátságot, több mint ezer esztendővel ezelőtt, 836-ban.
A mai értelemben vett testvérvárosi együttműködések leginkább a XX. század derekától kezdve alakultak ki. Az Európai Bizottság 1989-től támogatni kezdte a régi partneri viszonyok felelevenítését, illetve újabb kapcsolatok kialakítására ösztönözte a városokat.
Amikor április 6-án Andrissal és egy amerikai madarász házaspárral megérkeztünk a Kiskunságba, először éreztem úgy, hogy most már tényleg közel az igazi tavasz. A felhők közül időnként ránk mosolygott a nap, és bár néha hideg szél kerekedett, az elmúlt esős napok után valódi kirándulóidőnek örülhettünk. Az elolvadt sok hó és a folyamatos esők tengerré változtatták a pusztát, amerre néztünk, mindenütt víz csillogott. Persze akadtak madarak, amelyek éppen ennek örültek.
Fogmosási technikák
Óvodai csoportunkban a gyerekekkel fogmosáshoz készülődtünk. Újra elmondtam és megmutattam, hogyan is kell fogat mosni. A négyéves Lacika egyszer csak megszólalt: „Óvó néni, kérem, a Tata nem így mossa!” „Hát hogyan, kisfiam?” – kérdeztem tőle. „ő kiveszi” – mondta.