Kilépve az ajtón megsimogat a növekvő-változó hold. Most még kifli, néhány nap múlva D betűt rajzol. Róma ilyenkor C-t mond: crescit – növekszik. A szobában téli vágott nádszálak állnak a sarokban, könyvek társaságában. Pascal meditált egykor a „gondolkodó nádszálról”. Nagyságáról és nyomoráról. A test magában foglalja az egész fejlődést, „mérhetetlenné tágul az öntudat által, egészen a csillagokig terjed”.
Az orsolyita szerzetes nővér ötven éve hunyt el a nagyváradi börtönben
XVI. Benedek emeritus pápa a hit évét megnyitó, Porta fidei (A hit kapuja) kezdetű levelének 13. pontjában így fogalmaz:
„Ebben az évben döntő lesz felidéznünk hitünk történelmét, melyben megmutatkoznak az életszentség és a bűn közötti szakadék kifürkészhetetlen mélységei. Míg az életszentségben láthatóvá válnak azok a kincsek, amelyekkel férfiak és nők életük tanúságtételével hozzájárultak a közösség növekedéséhez és fejlődéséhez, a bűnnek folyamatos és őszinte megtérésre kell késztetnie mindenkit, hogy megtapasztalhassák a mindenkihez közeledő Mennyei Atya irgalmát. (…) A vértanúk hittel adták oda életüket, hogy tanúskodjanak az evangélium igaz voltáról, mely átalakította és képessé tette őket arra, hogy üldözőiknek is megbocsátva eljussanak a szeretet legnagyobb fokára.”
Magyarok Nagyasszonya-bronzszobrot helyeznek el a budai Vár déli kortinafalán
Minden nemzetnek vannak jelképei. Nagy emberei és szentjei, akik a nemzet identitásának, eszméinek hordozói. Nekünk, magyaroknak ilyen jelképünk a sok vihart megélt háromszínű nemzeti lobogónk, felületén politikai változások árnyképeivel, tragikus küzdelmünk által átlyukasztva, de mindig magyarságunkat képviselve. A magyar országlás relikviái: a korona, a jogar, az országalma és a kard. A hányattatott utakat bejárt korona, amely mindig a történelmi jogfolytonosság hordozója volt, ma ismét a magyar parlament legféltettebb kincse. Imádságos énekünk, a Himnusz Kölcsey géniuszával, Erkel magasztos hangjával minden magyar szívét megdobogtatja, bárhová sodorja jó- vagy balsorsa.
Ha kiskertünkben kinyílnak a nárciszok, akkor már biztosan itt a tavasz. Idén is ez történt, bár sokkal tovább vártunk a jó időre, mint az elmúlt években. A természet azonban csodálatos, és hamar behozza a lemaradását. Alig néhány napja süt simogatón az életadó nap, és a gyümölcsfák máris virágba borultak. Rózsaszín, fehér díszruhát öltöttek magukra, s szégyenlős kisasszonyként fogadják a dolgos méhek zümmögő bókjait. A jácintok, tulipánok, fehér vagy sárga nárciszok a hosszú téli tétlenséget követően boldogan nyújtózkodnak, olykor mintha hallanám is incselkedő kacagásukat.
Április utolsó vasárnapja a testvérvárosok világnapja. Világszerte működik a városok között a jó partneri viszonynak ez a formája. Az ötlet nem új keletű. Legelőször a német Paderborn és a francia Le Mans kötött ilyen jellegű barátságot, több mint ezer esztendővel ezelőtt, 836-ban.
A mai értelemben vett testvérvárosi együttműködések leginkább a XX. század derekától kezdve alakultak ki. Az Európai Bizottság 1989-től támogatni kezdte a régi partneri viszonyok felelevenítését, illetve újabb kapcsolatok kialakítására ösztönözte a városokat.
Amikor április 6-án Andrissal és egy amerikai madarász házaspárral megérkeztünk a Kiskunságba, először éreztem úgy, hogy most már tényleg közel az igazi tavasz. A felhők közül időnként ránk mosolygott a nap, és bár néha hideg szél kerekedett, az elmúlt esős napok után valódi kirándulóidőnek örülhettünk. Az elolvadt sok hó és a folyamatos esők tengerré változtatták a pusztát, amerre néztünk, mindenütt víz csillogott. Persze akadtak madarak, amelyek éppen ennek örültek.
Fogmosási technikák
Óvodai csoportunkban a gyerekekkel fogmosáshoz készülődtünk. Újra elmondtam és megmutattam, hogyan is kell fogat mosni. A négyéves Lacika egyszer csak megszólalt: „Óvó néni, kérem, a Tata nem így mossa!” „Hát hogyan, kisfiam?” – kérdeztem tőle. „ő kiveszi” – mondta.
Az is korunk betegsége, hogy nehezünkre esik csendben, magányban lenni. Azt mindenki megtapasztalja, hogy a magány rossz. Nem jó, ha az ember egyedül marad. Nem jó, ha mégoly sokadalomban lévén is magára marad gondjaival, problémáival, és senkit sem érdekel az öröme sem. Ezért – ha más menekülés nem kínálkozik – gyakran megpróbáljuk a rádió vagy a televízió segítségével feloldani magányunkat, de ez nem segít, mert nem személyes társ egyik sem.
Sokféle magányunkat olykor még embertársak sem tudják feloldani. Elfelejtjük, hogy élhetünk ugyan bármily szerető közösségben, életünk lényeges döntéseiben és végső pillanatában mégis egyedül kell Isten színe elé állnunk, és viselnünk a felelősséget. Még arra sem hivatkozhatunk Az is korunk betegsége, hogy nehezünkre esik csendben, magányban lenni. Azt mindenki megtapasztalja, hogy a magány rossz. Nem jó, ha az ember egyedül marad. Nem jó, ha mégoly sokadalomban lévén is magára marad gondjaival, problémáival, és senkit sem érdekel az öröme sem. Ezért – ha más menekülés nem kínálkozik – gyakran megpróbáljuk a rádió vagy a televízió segítségével feloldani magányunkat, de ez nem segít, mert nem személyes társ egyik sem.