Két születésnap

A hetvenes-nyolcvanas évek szocializmusában hivatalosan csak egy világnézet létezett. Az iskola is, ahova jártam, csak a marxizmust ismerte. Talán ezért is alakult úgy, hogy a kereszténységgel nem valaki, hanem valami révén találkoztam először. Két teljesen különböző embertől is hozzám került egy rövid időre a Biblia. Bár nem sokat értettem belőle, mégis megfogott benne valami. Ettől kezdve mintha elindult volna egy sajátos – hol halkuló, hol erőteljesebb, hol pedig vitává fajuló – párbeszéd köztem és a lapjairól megismert Istenember között. De birkóznom is sokszor kellett – mint Jákobnak az angyallal – önmagammal és Istennel.

Volt olyan, hogy egy könyv, egy beszélgetés vagy valamilyen előadás terelt egyre közelebb Isten felé. Kívülről nézve ez az út igencsak kacskaringós volt, de belülről megélve nyílegyenes. Majd két évtizedig keresgéltem, tanulmányoztam a kereszténység és más vallások titkait, de semmi nem ösztönzött igazán arra, hogy válasszak közülük. Mígnem egy nap egy olyan katolikus közösséggel kerültem kapcsolatba, amely valami egészen természetes módon fogadott be. Úgy viszonyultak hozzám, mintha mindig is közéjük tartoztam volna. Végül megkérdeztem a plébánosukat, hogy felkészítene-e a keresztségre.


Akárhogy kutatom is azóta, nem tudom megmondani, hol van az a határ, amelyet át kellett lépnem a döntéshez. (De talán nem is kell Istent mindenáron megfejteni.) Valószínűleg azért nem lehet meghatározni ezt a vonalat, mert olyan, mint a matematikai egyenes – nincs szélessége. Azt tudjuk, milyen volt előtte, azt is, hogy milyen lett utána. Arról, hogy mi volt közben, nem tudunk semmit. Annyi biztos, hogy nem volt egyszerű dönteni, mert tartottam a hosszadalmas katekézistől éppúgy, mint a templomi szertartás idegenségétől.

Végül minden szál egyetlen pontban futott össze. Az év leghosszabb napjára, Szentírás vasárnapjára – amely a nyári-téli időszámítás váltása miatt huszonöt órás volt –, Marczis Ferenc atya kitűzte a keresztelés időpontját. Akiket keresztszülőnek választottam, készséggel mondtak igent – ma mind a ketten az egyházban, az egyháznak szolgálnak –, ráadásul a szentségek felvételére egy otthonos, kis templomban került sor.

Ez a nap megannyi szempontból jelezte előre az életem irányát. Néhány év múlva eredetiben is olvashattam a Szentírást, a közösség tagjaihoz azóta is sok szállal kötődöm. De közvetve ennek köszönhetem, hogy társra találtam, aki mindig megemlékezik erről a napról. Félig tréfásan szokta mondani, hogy jó nekem, mert két születésnapom van.

A kegyelem egyik neve a találkozás.