Nagyanyám hajdan mindig tartott a ruhásszekrényben szárított levendulát a garázda molyok ellen. A fehér liliom virágát pálinkába áztatva üvegcsébe zárta, s alkalomadtán a vágott sebeket gyógyította vele. A házipatikából nem maradhatott ki a csipkebogyó és kamilla sem, sőt kenőcsöt is készített. Régen a falusi emberek jól tudták, hogy a természet Isten patikája, ott jobb és olcsóbb orvosság „kapható”, mint a gyógyszertárakban.
A Budaörs felett húzódó, galagonyával és vadrózsával tarkállt, sziklakibúvásoktól fehérlő, kopár füvű dombokon járva évtizedekkel korábbi emlékeimet idézgettem. Akkoriban, az ötvenes és hatvanas években, sokat jártam ezeken a dombokon, de elég egy már fakuló fényképre pillantanom, hogy lássam, mennyire megváltozott minden. A legmagasabb sziklacsúcson áprilistól flótázott a hamvaskék fejű kövirigó, a magasban éneklő erdei pacsirták keringtek, fekete kökörcsinben és még sok más szép növényben gyönyörködhettem.
Elhinném, idős költőt olvasok: „eresz alól leseprűzött fészkek, / agyagos morzsái az egésznek / és csak árnyak maradtak helyettük – / amit kerestünk, sehol se leltük”. A kötet címadó verséből való sorok, melyeket harminc-egynéhány éves poéta vetett papírra. Záró vers, foglalata annak, amit az eddigi évek megraboltak. „Istenem, ha mindenre emlékeznék!” – sóhajt fel másik versében (De hol az a toll), s a végén tapasztalt bölcsességgel ezt írja: „boldogok, akik felejtenek”. Sejtetés ennyi is, hogy a fiatal költőnek elővételezte hangját a próbás élet, mintegy a fülébe dúdolta már a bölcsőben: ezt kell hangszerelnie. Szólamokba, motívumokba foglalnia.
Ivancsó István görög katolikus teológiatanár a Vatikáni Rádióban ismertette Akiyama Manabu japán klasszika-filológia-professzor könyvét. A könyv címe: A görög katolikus egyház Magyarországon: Öröksége és távlata. Húsz fejezetből áll, amelyek mindegyike önálló tanulmányként jelent meg japán nyelven.
Mikor eltűnnek a tárgyak,
szembetalálkozol az emberekkel.
Mikor eltűnnek az emberek,
szembetalálkozol önmagaddal.
Mikor eltűnik önmagad,
szembetalálkozol Istennel.
Szlafkay Attila fordításai
Gheorghe Grigurcu (1936) román költő,
szerkesztő, húsz verseskötet szerzője
A növény úgy növekszik a szobában,
mint egy világtalan élőlény.
A növény koldul.
Kéregető kezébe
tesszük a saját
levelét.
Ha még egyszer elmehetnék,
ha még egyszer önszántamból elhagyhatnám
a Paradicsomot,
melyből
kiűztek…