Építészhallgatók szakmai gyakorlata a Mária Úton

Negyvenhat műegyetemi építészhallgató vállalta, hogy segít a Mária Út azaz a Mariazelltől Csíksomlyóig vezető ezernégyszáz kilométeres zarándokút jelzéseinek felfestésében. De nem csak ebbe a munkába kapcsolódnak be: Erdélyben templomokat, plébániákat mérnek fel, hogy a későbbiekben a most lakatlan épületek zarándokszállássá alakulhassanak át. Mezős Tamás egyetemi tanárt, a szakmai gyakorlat vezetőjét-szervezőjét kérdeztük a nemrég véget ért munkáról.

– Mi kell ahhoz, hogy egy nem hívő egyetemista nyáron, az útiköltségre sem sajnálva a pénzt a Mária Út jelzéseit fesse, vagy éppen plébániai épületeket mérjen fel Erdélyben?

– Ahhoz, hogy ez idén működjön, kellett a tavalyi szakmai gyakorlat eredményessége. Egy éve még hosszabb ideig tartott a csapat megszervezése. Most elterjedt a hír, hogy megint megyünk, és meglepetésünkre huszonnégy órán belül összejött a megfelelő hallgatói létszám. Nyilván Erdély szépsége is csábította a társaságot, de azt is tudjuk, hogy az építészhallgatók nagyon szeretnek épületfelméréseket végezni. A régi időkben ez úgy volt, hogy az egész évfolyamot el tudtuk vinni kéthetes szakmai gyakorlatra, mert volt, aki finanszírozza. Aztán egy hétre apadt a nyári gyakorlat ideje, majd a hallgatói létszámot is csökkenteni kellett. Tavaly Küsmődi Attila szamosújvári plébánostól érkezett a kérdés: van-e valaki, aki tudna segíteni a Mária Út jelzéseinek felfestésében? Nyilvánvaló, hogy még hívő hallgatót is nehéz rávenni arra, hogy ezt a munkát végezze ahogy Erdélyben is alig készültek el korábban zarándokjelzések. Aztán eszembe jutott, hogy a Mária Úthoz kellenek zarándokszállások, amelyek még nincsenek kialakítva, és aztán felvetődött, hogy templomok felmérését is végezhetnénk a hallgatókkal. A helyszínen kétfős csapatokban felrajzolják az épületet, felmérik az alaprajzát, homlokzatait, metszetet rajzolnak. A festéssel négyes csoportokban foglalkoznak a fiatalok. Idén negyvenhat hallgató volt Erdélyben.

Mivel Simone Weil gondolataival a hazai közvélemény Pilinszky János közvetítésével találkozhatott először, elsősorban azok az írásai láttak napvilágot magyar nyelven, melyeknek lelki-spirituális dimenziói voltak. Pedig Weil a társadalmi cselekvés filozófiai alapjaival is foglalkozott, melyek – még akkor is, ha magukon viselik annak a kornak a jellegzetességeit, amikor születtek – ma is megfontolandók. A Gondolat Kiadó jóvoltából most ezekkel is megismerkedhetünk a Begyökerezettség című kötet olvasásakor.

Sisak az asztalon álló fénykép előtt. Jobbra-balra egy-egy szál gyertya pislog. Két koszorú az oltár lépcsőjének támasztva. A parancsnokságról érkező főtisztek tisztelegnek. Szabályosan. Ahogy kell. Tányérsapka, díszegyenruha, fehér ing, főhajtás, majd csendes suttogás. A templomba lépő sorállomány – mondanám, ha katonákról lenne szó –, mai nevükön katasztrófavédelmisek, azaz tűzoltók, hangtalanul érkeznek. Emblémás fehér pólóban erős alkatú, megfontolt és bátor férfiak. Egyikük-másikuk ismerősként biccent vissza. Nekem is bekúszik néhány arc az egy hónappal ezelőtti templombemutatóról. Akkor csak úgy itták szemükkel az épület díszeit. Ma az élmény fénye kúszik elő, amelyet a fájdalom koppanása kísér. Kevés szavukra a halál sóhajtott rá. A bajtársuk volt. Huszonkilenc évesen a természet külső erői felett számos alkalommal tudott győzni, de a belső nem engedelmeskedett. A lélek még bírta volna, nem az mondta fel a szolgálatot.