Az egyéni imádság

Ha nincs meg a szertartásban az akarati elem, akkor hogyan lehet tudatos a kapcsolattartás Istennel? Csak úgy tudunk válaszolni Isten bennünket megszólító szeretetére, ha ezt akarattal tesszük. Erről beszélt Szent Nílus apát, amikor azt mondta, hogy az imádság párbeszéd Istennel. Gondoljunk csak bele, mennyi mindent kell legyőznünk ahhoz, hogy valóban imádkozni tudjunk. Mert a gonosz munkálkodik (1Pt 5,9). Számtalan módon akar eltéríteni bennünket Istentől. Mindenfélét eszünkbe juttat, minden egyéb cselekedetre serkent, csak hogy ne imádkozzunk teljes odaadással. Bizony akarat kell ahhoz, hogy mégis megtegyük! Ha nincs jelen a szent istentiszteletben az érzelmi töltet, lehet bármilyen hosszú az imánk, mégis kevésbé értékes, mint egy őszinte szívvel elmondott rövid fohász. Az igazi imádság alapja az érzelem. Mert ha ez nincs jelen, akkor kiszárad az ember szíve, elsorvad a fohásza. Milyen sokan és sokszor panaszkodnak, hogy lelki szárazságot élnek át, a lelki sivárság állapotába kerültek! Ilyenkor nem a hosszú templomi szertartások nyújtanak segítséget, hanem sokkal inkább a rövid fohászimák, melyeket lélekből tud mondani az ember. A szív nagy ismerője, Szent Bazil már korán megértette ezt, s azt írta az imádságról, hogy az a szükséges és illendő dolgok kérése Istentől. Mert tudta, hogy a legtöbb imánk kérés. A kérés pedig az érzelmek mélységéből fakad… De az imádság minden más válfajában is jó, ha az érzelem az alap. Maga Jézus is felujjongott a Szentlélekben, amikor imádkozott (Lk 10,21).

Az egyéni imádság fontossága mellett szól az is, hogy a magánima bármikor, bárhol, bármilyen formában végezhető. Nem kell hozzá templom. (Igaz, jó, ha van, mert mégiscsak az az imádság legszentebb helye.) Nem kötődik időponthoz, nem kell megvárni vele a templomi harangszót. (Noha a harang éppen imára szólít.) Nem az istentisztelet merev formája benne a döntő, hanem a szív mélysége. Mindezek figyelembevétele mellett azért szeressük szent szertartásainkat is!