A Ballagó idő nyomában…

Olykor-olykor megjelenik egy-egy csoport vagy magányos vándor a közelmúltban felújított emlékházban, s némelyek a temetőbe is ellátogatnak, felkeresik az író sírját. A falu neves szülötte – akinek életművét Örökségünk–Somogyország Kincse címmel ismerte el a megyei közgyűlés –, a Szent Vendel-kápolna tövében, korán meghalt testvérei és gyermekkori játszótársai mellett nyugszik feleségével, Edith asszonnyal, valamint kedvenc kutyájával, Bogánccsal. A 2004-es újratemetéskor Balás Béla kaposvári megyés püspök azt mondta ravatalánál a templomban: „A »Ballagó idő« Isten felé ballag, és mi mindannyian egy irányban közlekedünk, az Úr felé közelítünk. Miközben megköszönjük neki nagy írónkat, csendesen, szépen vágyódjunk is utána! De jó lenne, ha úgy láthatnánk, hallhatnánk, élhetnénk ezt a világot, amint neki sikerült. Megszépülne körülöttünk a határ, élhetőbb lenne mindnyájunk élete, s végül mellé telepedhetnénk abban a bizonyos »lakodalmas házban«.”


A közelmúltban a kaposvári Nagyboldogasszony Általános Iskola hatodikosait hozta el Göllébe osztályfőnökük, Bodóné Pető Magdolna, aki amolyan lelki-szellemi töltekezésre szánta a napot. Bekopogtattak a plébániára is, ahol Szalai Jeremiás prépost mesélt gyermekkori élményeiről, a család fészekmelegéről, valamint arról, hogy milyen nagy kincs, ha van hitünk. A göllei származású Bodó Imre dombóvári helytörténész a község és a templom történetéről beszélt, s az emlékházban sok szó esett a hajdani Gölléről, a Fekete családról, a József Attila-díjas író személyes használati tárgyairól, életművéről. A diákok kilátogattak a temetőbe is.

– Örülök, ha fiatalok érkeznek a faluba – jegyezte meg Jeremiás atya –, hiszen innen is hiányzik az ifjúság. Mindig nyüzsgő gyereksereg vett körül, viszonylag nagy létszámú ifjúsági hittancsoportom volt, ám egy ideje már nincs ilyen közösségem. A vallásukat valóban gyakorló családok gyermekeiket a katolikus iskolába járatják, így aztán hetente egy alkalommal csak néhány gyerkőcnek tartok hittant a plébánián. Olyanoknak, akik nem a helyi iskolába járnak, hanem máshová. De őket is össze kell tartani, hiszen talán bérmálkozók lesznek hamarosan…

Göllében néhány év óta már csak alsó tagozat működik az iskolában; a negyven tanuló közül minden másodiknak tanít hittant az atya, aki úgy érzékeli: eddigi állomáshelyeihez képest lelki szempontból a göllei a „legnehezebb” terep. Sok a beköltöző család, s ateistából is akad bőven. A közöny is rendre próbatétel elé állítja a plébánost, aki nem bánja a kihívásokat. Fontosnak tartja, hogy személyesen vezesse a májusi litániát, az októberi rózsafüzért, s heti három alkalommal már hajnalban nyílik a templomajtó. Szerencsére jönnek a hívek, és a szentségimádás is indulásra késztet sokakat. Imával, elmélkedéssel szárnyal az idő, majd gyógyító csönd telepszik a megszentelt falak közé. Isten szavát, személyre szóló üzenetét érzik idősek és fiatalabbak is.

Aki pedig nem tér be e hajlékba, az a maga feje után megy. Jeremiás atya sajnálja egy kicsit ezt a nyakasságot, de tisztában van azzal, hogy többségében öntörvényű emberek lakják a portákat, akik nehezen szabadulnak meg béklyóiktól. Mégsem kedvetlen vagy türelmetlen emiatt, hiszen ha akár csak két megtért bárányt vezet elé az Úr, azt is védelmeznie kell, s továbbvezetnie. Örömmel meséli: akadt olyan házaspár, amelynek egyik tagját az esküvőjükön keresztelte meg. Hamarosan újra felnőttet keresztelhet, majd egy kétéves lurkó buksijára önti a keresztvizet. Nemrég érkezett meg maroknyi diákseregével a szombathelyi egyházmegyéhez tartozó Muraszemenyén tartott táborból. Azt mondja, ha teheti, augusztusban újra útra kel Máriához Medjugorjébe.

A Magyarok Nagyasszonyához Göllében, valamint a fíliákban, a szomszédos Fonóban és Kisgyalánban is fohászkodik, ahol hetente miséz, de figyelnek a szavára a szinte kizárólag cigányok lakta Inámpusztán is, ahova csak havonta egyszer jut el. Azt tartja, a pap az apró lépések embere, s jó látni, ha közeledtére tárulnak az ajtók, és szép lassan megnyílnak a lelkek is.

Jeremiás atyát arról is faggattam, miként lehet megmaradni a remény és az öröm emberének ebben a fokozatosan elanyagiasodó, politikailag oly polarizált világban. Azt válaszolta: minden kegyelem, s ha vannak is megpróbáltatásai, a derű felülemeli őt mindenen. Így érezte ezt káplánéveinek korábbi helyszínein, Nagykapornakon, Tapolcán s a veszprémi Világ Királynéja-plébánián, de a nagykanizsai Szent József-templomban, Miklósfán, Beleznán és Somogybükkösdön is, ahol már plébánosként pasztorálta a híveket. Oda ment mindig, ahova a Jóisten hívta, meg ahova püspöke szerette volna. Mindenütt rátalált a jó szándékú hívekre, és a tehertételek fokozatosan edzették hitét, hivatását. A türelem, a kitartás és a hála mindig kulcsfogalmak voltak, és azok is maradtak szolgálatában. A ballagó idő jótékony ereje, a szépre és az értékre való nyitottság, az Isten iránti hűség és a világiak támogatása tartja jó „karban” Jeremiás atyát, aki nem siránkozik, hanem szívében békével, szelíden teszi a dolgát. Olykor Fekete István gyermekkori imákról, családról, Istenről, hitről szóló megindító gondolatait is idézi homíliáiban vagy vendégelőadóként más plébániák lelkigyakorlatain, és van, hogy karácsonyi történeteket elevenít fel tőle, hiszen az egykori göllei fiú, akit földijei gyakran csak „mestörpistának” szólítottak, rendkívül érzékletesen tudott írni. Azt vallotta, hogy nem tollal, hanem szívvel kell írni, s azt is, hogy a sötétség elengedhetetlen a világossághoz, és nem láthat tisztán az, aki legalább egyszer életében nem sírta ki magát a lelke mélyéig … Legfőbb törvényül pedig azt szabta magának, hogy szolgálja a jót, lobogásra és világosságra gyújtsa azokat, akik keresik és vágyják a szépet. Azért, hogy világosságra, örömre és szeretetre gyúljanak – és gyújtsanak másokat is.