Irányjelek Simone Weiltől

A könyv első része – hűen az alcímhez, mely így szól: Előhang az emberi lénnyel szembeni kötelességek nyilatkozatához – pontról pontra mutatja be, mit is kell értenünk a kötelezettség fogalmán. Manapság, amikor az emberi jogok olyan nagy becsben állnak, talán furcsán hangzik, hogy Weil a jognál előbbre tartotta a kötelezettséget. Míg előbbi feltételekhez kötött, addig az utóbbi feltétel nélküli, tárgya mindig az emberi lény, és örök érvényű.

De milyen kötelezettségekről van szó pontosan? Weil az ember lelki szükségleteire gondol, melyekre részletesen is kitér. Rend és szabadság, felelősség és egyenlőség, becsület és büntetés – hogy csak néhányat soroljunk fel közülük. A véleménynyilvánítás szabadságát is e szükségletek közé sorolja, ám erős megszorításokkal. Szerinte a közerkölcsöt sértő, „gondolatilag alacsony színvonalú, rossz ízlésű, vulgáris és morálisan korrupt atmoszférát teremtő” információknak nem szabad teret adni.


Mivel e szövegeket Simone Weil nem sokkal a halála előtt írta, kutatói egyfajta szellemi végrendeletének is tekintik. Annyiban talán az is, hogy – főleg a kötet második felében – rendkívül sok mindenről ír. A történelemtanítás szükségességéről éppúgy, mint a tudomány hitelességéről. Ebben a részben hangsúlyosabb szerepet kap az a kor, melyben Weil élt, hiszen a francia nemzet további sorsát, a fennmaradás lehetőségeit – 1943-at írunk – és Adolf Hitler személyét igen sokszor érinti. Természetesen kora vallási életét sem hagyja ki vizsgálódásából. A modern szellemiségűek és az egyház kommunikációját süketek párbeszédéhez hasonlítja. „A gyógyulást az hozhatja el, ha az igazság lelkét újra hagyjuk leereszkedni köreinkbe, kezdve a vallással és a tudománnyal” – írja.

A kötet végén a kötelezettség és az istenkép viszonyára is kitér. Erősen bírálja a „római koncepciót”, mely Istenről úgy beszél, mint akinek uralkodói joga van a teremtmények felett. Ennek alapján a történelem gondviselésszerű magyarázatát is elveti, ugyanakkor szerinte „az isteni gondviselés nem zavarkeltő elem, anomália a világrendben. Maga a világrend. (…) Az örök bölcsesség, mely szétterül a világegyetemben, létrehozva a kapcsolatok legfelső szintű hálózatát.”

(Simone Weil: Begyökerezettség – Előhang az emberi lénnyel szembeni kötelességek nyilatkozatához. Gondolat Kiadó, 2012)