A nyá­ri popcorn-szezon csa­ta­za­já­ban sok­szor sü­ke­tek ma­ra­dunk a ka­tar­zis csend­jé­re. Pe­dig Anne Émond film­je, a ha­zai mo­zik­ban jú­li­us vé­gé­tõl ve­tí­tett El­sõ éj­sza­ka már fel­üté­sé­vel is va­la­mi egé­szen szo­kat­lan él­ményt ígér.

Egy fék­te­len bu­li be­las­sí­tás­sal sti­li­zált ké­pei fo­rog­nak elõt­tünk. A lány (Catherine De Léan) el­len­áll­ha­tat­la­nul rop­ja, a fiú (Dimitri Storoge) kedv­tel­ve fi­gye­li, snitt, és már ös­­sze­ga­ba­lyod­va fek­sze­nek a srác la­ká­sán. Mi­re el­ju­tunk a főcí­mig, már meg is tör­té­nik az ak­tus. Ez azon­ban még csak a kez­det, hőse­ink ugyan­is – a nagy­apá­ink ál­tal több­nyi­re be­tar­tott sor­ren­det fel­rúg­va – csak a tes­ti be­tel­je­sü­lés meg­ta­pasz­ta­lá­sa után kez­dik fel­fe­dez­ni egy­más sze­mé­lyi­sé­gét.

A ke­let-eu­ró­pai tár­sa­dal­mak mind­má­ig küz­de­nek az­zal, hogy szem­be­néz­ze­nek a szo­ci­a­liz­mus­nak ne­ve­zett dik­ta­tú­rák örök­sé­gé­vel. Eb­bõl a szem­pont­ból a mai Né­met­or­szág kü­lön­le­ges hely­zet­ben van. Egy­részt azért, mert az NDK – mi­vel tőszom­széd­sá­gá­ban lé­te­zett egy má­sik, „im­pe­ri­a­lis­ta” né­met ál­lam is – még a szov­jet blokk or­szá­gai kö­zül is ki­emel­ke­dett pa­ra­no­i­ás fé­le­lem ve­zé­rel­te rend­sze­ré­vel. Más­részt, mert a ber­li­ni fal le­om­lá­sa után csak az or­szág egyik fe­lé­nek lel­ki­is­me­ret­ét nyom­ta a kom­mu­nis­ta múlt. Florian Henc­kel von Donnersmarck A má­sok éle­te cí­mű – mél­tán si­ke­res – film­jén érez­ni is le­het ez utób­bi ket­tõs­ség ha­tá­sát, hi­szen egy ér­de­kes, a Nyu­gat szá­má­ra emészt­he­tõ, még­sem élet­sza­gú tör­té­ne­tet vitt film­re a ren­de­zõ. Ha mel­lé­tes­­szük Christian Petzold Bar­ba­ra cí­mű al­ko­tá­sát, a ha­son­ló­sá­gok mel­lett ész­re­ve­he­tünk olyan kü­lönb­sé­ge­ket, me­lyek­bõl ki­tű­nik: Petzold job­ban tud­ta áb­rá­zol­ni az egy­ko­ri NDK ful­lasz­tó lég­kör­ét és a hét­köz­na­pi em­ber helyt­ál­lá­sá­nak prob­lé­má­ját.

Telkibánya mind­ös­­sze hat­száz­hu­szon­öt lel­kes köz­ség a Zemp­lén szí­vé­ben. Az Ár­pád-kor­ban e vi­dé­ken mű­köd­tek a leg­hí­re­sebb, leg­jö­ve­del­me­zõbb ki­rá­lyi bá­nyák. A le­gen­da sze­rint a XIX. szá­zad­ban még a temp­lom gomb­ját is szín­arany­ból ön­töt­ték, in­nen az Arany­gom­bos Telkibánya el­ne­ve­zés. A Mis­kolc­tól het­ven, Gönc­tõl tíz ki­lo­mé­ter­re fek­võ te­le­pü­lés ide­á­lis hely­szín a ki­kap­cso­ló­dás­ra, fel­töl­tődés­re, de több irány­ba tú­ráz­ha­tunk is in­nen ki­in­dul­va. Telkibányán át ve­zet a száz­húsz ki­lo­mé­ter hos­­szú Szent Er­zsé­bet za­rán­dok­út, amely Sá­ros­pa­ta­kot és Kas­sát kö­ti ös­­sze.

Lá­to­ga­tó­ban Nemcsics An­tal­nál

A pest­szent­lőrin­ci csa­lá­di ház han­gu­la­ta kü­lön vi­lág. A mű­te­rem üveg­fa­lán át a kert­re lát­ni, de a te­tőab­lak­ból is ér­ke­zik a fény. Nemcsics An­tal fi­nom mo­so­lyá­val mu­tat kör­be a két­szin­tes tér­ben: az al­só a mű­vé­szet he­lye, a fel­sõ a tu­do­má­nyé. Õ sem gon­dol­ja ezt en­­nyi­re ko­mo­lyan, hi­szen a ket­tõ egyéb­ként sem, az õ ese­té­ben meg kü­lö­nö­sen nem vá­laszt­ha­tó szét. Ha­tal­mas fe­lü­le­ten táb­la­ké­pek – szí­nek so­ka­sá­ga. Azt gon­dol­juk, a szí­nek ma­gá­tól ér­te­tődőek, né­mi fo­gal­munk ta­lán le­het ar­ról – el­sősor­ban a di­vat se­gít­sé­gé­vel –, me­lyik szín me­lyik­kel pá­ro­sít­ha­tó, de a szí­nek tu­do­má­nyá­ra, s ar­ra, hogy egy­ál­ta­lán lé­te­zik ilyen, alig­ha gon­do­lunk. Nemcsics An­tal „szín­tu­dós­hoz” azért jöt­tünk, hogy kis­sé be­avas­son min­ket eb­be a vi­lág­ba. Né­hány év­vel ez­elõtt meg­je­lent ele­gáns al­bu­má­nak el­sõ ol­da­lán ez ol­vas­ha­tó: Uta­zá­sa­im színországban. Az esz­ter­go­mi Ke­resz­tény Mú­ze­um a kö­zel­múlt­ban Szín és szakralitás cím­mel át­fo­gó ki­ál­lí­tá­son mu­tat­ta be – ho­gyan is fo­gal­maz­zam? – Nemcsics An­tal mű­vé­sze­tét, tu­do­má­nyát? Én in­kább úgy mon­da­nám: hit­tõl meg­ál­dott ész és kéz al­kot­ta élet­mű­vét, amely egy­szer­re mű­vé­szet és tu­do­mány, s több is an­nál.

Ha­ran­go­zó Gyu­la a Sze­ge­di Sza­bad­té­ri Já­té­kok­ról

Tánc­mű­vész, ko­re­og­rá­fus. Tíz évig irá­nyí­tot­ta a Ma­gyar Ál­la­mi Ope­ra­ház együt­te­sét, a Ma­gyar Nem­ze­ti Ba­let­tet, majd öt évig a bé­csi Staatsoper és Volksoper ba­lett-tár­su­la­tát. 2004-ben be­mu­ta­tott,

Hó­fe­hér­ke és a 7 tör­pe cí­mű me­se­ba­lettje az el­múlt év­ti­zed egyik leg­na­gyobb ha­zai tánc­szín­há­zi si­ke­re volt. Herczeg Ta­más­sal be­nyúj­tott kö­zös pá­lyá­za­ta alap­ján idén a Sze­ge­di Sza­bad­té­ri Já­té­kok mű­vé­sze­ti igaz­ga­tó­já­nak vá­lasz­tot­ták. Ha­ran­go­zó Gyu­lát először min­den­nap­ja­i­ról, je­len­le­gi mun­ká­i­ról és le­gen­dás hí­rű édes­ap­ja ha­gya­té­ká­nak õr­zé­sé­rõl kér­dez­tem.

–  Főleg Sze­ged­del va­gyok el­fog­lal­va, hi­szen itt fu­tás köz­ben tör­tént a sta­fé­ta­át­adás. Sze­zon köz­ben hir­te­len meg­örö­köl­tük a nya­rat; én va­ló­já­ban még most ta­nu­lom a vá­rost. Bu­da­pes­ten és Bécs­ben is először meg kel­lett is­mer­ked­nem a kö­rül­mé­nyek­kel és a fel­ada­tok­kal, és itt is ez tör­té­nik a mű­vé­sze­ti igaz­ga­tói sze­rep­kör­ben. Egy-két év, mi­re a fo­gas­ke­re­kek ola­jo­zot­tan kap­cso­lód­nak egy­más­ba. Ez a fõ fel­ada­tom, csak azu­tán jö­het­nek a sa­ját mű­vé­szi am­bí­ci­ók. Emel­lett per­sze sok min­den tör­tént ve­lem. Ta­vas­­szal Orosz­or­szág­ban, Rosztovban be­mu­tat­tuk a Hó­fe­hér­két. Fel­kér­tek, hogy a té­li olim­pi­á­ra ké­szít­sek egy ko­re­og­rá­fi­át, nem­rég eb­ben az ügy­ben tár­gyal­tam Né­met­or­szág­ban. Jö­vőre a Hó­fe­hér­ke Auszt­rá­li­á­ba, Perthbe megy; már a meg­ál­la­po­dás alá­írá­sá­nál tar­tunk. A jö­võ sze­zon­ban a mesebalettem az Ope­rá­ból vis­­sza­ke­rül a fel­újí­tott Er­kel Szín­ház­ba, így ott is lesz ve­le fel­ada­tom.