A hit felé a dédelgetés készít utat

A szekularizáció eredete összetett kérdés. Részben a vallásháborúkra vezethető vissza, amelyek szörnyűsége sokakat kiábrándított, megbotránkoztatott. A francia és az orosz forradalom szerepe is jelentős volt, mert az egyházak szembeszegültek a változásokkal, és ezért a fejlődés akadályozóiként kezdtek rájuk tekinteni. A XIX. században pedig az új ateizmus Istent illúziónak tekintő képviselői, Freud, Marx és Nietzsche mértek újabb csapást a hagyományos vallásosságra.

Szekularizációról ma általában háromféle értelemben beszélünk. Az első az úgymond jó vagy egészséges szekularizáció, ami azt jelenti, hogy az állam, a politika, a tudomány vagy a művészet a vallástól függetlenül, autonóm módon létezhet, az egyház nem akarja ezeket kontrollálni. XII. Piusz pápa már 1958-ban kinyilvánította ezt, és a II. vatikáni zsinatra is ez a szemlélet volt jellemző. A szekularizáció második értelmezése szociológiai jellegű, és az egyházak társadalomra vonatkozó befolyásának csökkenését jelenti. Ennek az is része, hogy kevesebben gyakorolják a vallásukat, illetve kevesebb papi hivatás van. A harmadik szekularizáció-fogalom nem a mennyiségi, hanem a minőségi tényezőkre koncentrál, és arra hívja fel a figyelmet, hogy az igazi küzdelem nem társadalmi tények, hanem kulturális beállítódások és feltevések alapján zajlik, vagyis hogy az egyházakról alkotott kép került válságba, amihez az életstílus válsága is társul. Az egyházak többsége általában a második jelentésben beszél a szekularizációról, holott ennek a jelenségnek a kulturális szintjét és a mélyebb érzelmi rétegeit is fel kell tárnunk ahhoz, hogy megfelelő válaszokat találhassunk.

Hogyan kell tekintenünk ebben az összefüggésben az új evangelizáció gyakran hangoztatott szükségességére és lehetőségeire?

– Valóban sokat beszélünk az új evangelizációról, és közben elfelejtjük, hogy a mai helyzetben sokkal inkább preevangelizációra van szükség. Szerintem Ferenc pápa is főként preevangelizációt valósít meg. Nem akarom szembeállítani Benedekkel, de az kétségtelen, hogy merőben eltérő pasztorális megközelítés jellemző rájuk. Noha ugyanaz a vízió mozgatja őket, az általuk választott eszközök különbözőek. Míg a német Benedek akadémikus, teoretikus, addig az olasz-argentin Ferenc metaforákban és bibliai parabolákban beszél, vagyis nem az ideológiák, hanem a képek világában mozog. És megfeddte a latin-amerikai püspököket, mert hajlamosak túl intellektuálisan fogalmazni, ami ahhoz vezet, hogy a szavaik nem érnek el a szívekhez.


Hogyan győzhetők meg a társadalmak arról, hogy éppen a helyüket, szerepüket sokszor maguk is csak kereső keresztény egyházak által kínált útmutatás segíthet a gondjaikon?

– Én mindig külön szoktam választani az egyházak és Isten ateistáit. Sokan gondolják úgy, hogy az egyházak nem hitelesek. Ebben komoly szerepük lehet például az egyháziak által elkövetett szexuális visszaéléseknek. De van egy merőben más jellegű gond is: az emberek jelentős tömegeit egyszerűen untatják az egyházi megnyilatkozások, és elégedetlenek mindazzal, amit az egyházak adni képesek nekik. Ferenc pápa nagyon nyíltan szólt erről Brazíliában, a világifjúsági találkozón. – Vajon valóban a hit van válságban, vagy csupán a nyelvezete? – kérdezte meg. A mise nyelvezete például túlságosan magas szintű, az érdeklődők jelentős része nem képes a befogadására.

Joseph Ratzingerrel még pápává választása előtt készült egy interjú. – A kereszténység lényegét tekintve szerelmi történet Isten és az emberiség között. Ha ezt igazán megértenénk, az igehirdetésünk nyelve is merőben megváltozna – fogalmazott abban a beszélgetésben. Az életstílusok ma nagyon különbözőek, az intellektuális megközelítés és a katekizmus önmagában semmiképpen sem elég. A közösségi térre és az „együtt utazás” ajánlatára kellene helyezni a hangsúlyt. Az utóbbi azt jelenti, hogy az egyházak legyenek készek a hit lassú, fokozatos útját együtt járni az emberekkel, és mindig őszinte érdeklődéssel kérdezgetni őket arról, hogy mire éheznek, hol tartanak, mire készek. Dorothee Sölle evangélikus teológus írja: az emberek többségének nincs megfelelő nyelvezete a mélység élményének kifejezésére. A média is összenyomja a képzeletünket, és afelé visz bennünket, hogy az életünket triviálisnak tekintsük. A hitet megelőzően emberi felszabadulásra és a képzelet feléledésére van szükség. Mielőtt a legnagyobb emberi lehetőség, a hit témájának felvetésére kerülne sor, a rácsodálkozásra való képességet kell felébreszteni. Az emberek jelentős része ugyanis „alszik”: nincs tudatában annak, hogy mivé válhatna, milyen gazdagságra hivatott.

Rengeteg fiatal helyzetére jellemző, hogy a szüleitől már nem kap hiteles, megélt hitet, míg a nagyszüleitől archaikus elemekkel teli vallásosságot örököl, és ennek hatására a múlt részének tekinti a kereszténységet.

– Fiatalok között élek, mivel az elmúlt negyven évben mindig egyetemen tanítottam: húsz éven át Dublinban irodalmat, húsz éve pedig Rómában teológiát. Tapasztalataim szerint abból az alaphelyzetből kell kiindulni, hogy manapság egyre ritkább a szülőktől, nagyszülőktől örökölt hit zavartalan, megszakítatlan átvétele. És még ha kap is hitet otthon egy gyermek, tinédzserkorában egészen biztosan komoly kérdései, kételyei merülnek fel vele kapcsolatban. Egy olyan eseménynek, mint a brazíliai világtalálkozó, azért is óriási a jelentősége, mert a közösség és a spiritualitás mindent elsöprő élményét kínálja az egyházaktól, a kereszténységtől távol álló fiatalok számára is. A keresés nyelvezetére kell rávezetnünk a fiatalokat, akik sokszor szenvednek amiatt, hogy nincs módjuk, helyük, lehetőségük a bajaik megfogalmazására, másokkal való megosztására. A hit felé sokszor az emberi dédelgetés készít utat.

És mi a helyzet a szülők és a nagyszülők hitéhez való viszonnyal?

– Erre egy egészen egyszerű séma alkalmazható. A nagyszülők a premodern, a szülők a modern, a gyerekek a posztmodern képviselői. Ez a három különféle kulturális elvárásokat jelent. A premodern ember az engedelmességben hitt, és biztonságos, változásoktól mentes világban élt. A modernitás a racionalitásra és az autonómiára fókuszált. A posztmodernben elvesztek a biztos fogódzók, a világ töredezetté vált – ugyanakkor a posztmodern sokkal nyitottabb a vallásra, mint a modern. A fiatalok általában nem neheztelnek az egyházakra, hanem spirituális éhség jellemzi őket. Sok válságjelenség, például a drogozás vagy a New Age iránti nagy érdeklődés is erre az éhségre vezethető vissza. A kereszténység számára óriási lehetőség, hogy ebben a posztmodern helyzetben a történelembe betörő, az emberitől eltérő szeretetről beszéljen. És mint Jézus, aki azt mondta: „Jöjj, és nézd meg!”, az egyházba invitálja a fiatalokat, hogy a saját szemükkel győződjenek meg arról, mit kínál.

Hogyan kerülhetnének egyre inkább tisztába önmagukkal és hivatásukkal a keresztény egyházak? Katolikus berkekben sincs egyetértés e téren. Sokan az imaélet elmélyítésétől, mások a közösségi dimenzió megerősítésétől, megint mások a markánsabb társadalmi felelősségvállalástól várják a megoldást.

– Menjünk ki a sekrestyéből az utcára! Ne nézzünk mindent egyházi szemüvegen keresztül! Ne mérjünk mindent önmagunkhoz! Hagyjunk fel azzal a gyakorlattal, hogy mindenről dokumentumokat gyártunk, ehelyett tanuljunk bele a párbeszéd, a találkozás kultúrájába! Szabaduljunk meg régi nyelvezetünk terhétől, és tanuljunk új nyelvet: a tiszteletét, a tanúságtételét! Valójában az evangéliumok nyelvét kell újratanulnunk. Mint manapság gyakran elhangzik: az a baj, hogy túlszakramentalizáltuk, ám alulevangelizáltuk és -humanizáltuk az egyházat. Ehelyett úgy kell tennünk, mint Jézus: a remény, a gyógyulás, a mennyei királyság paraboláival a világ felé fordulni.

Melyek azok az égető társadalmi kérdések, amelyek ügyében a keresztényeknek mindenképpen hallatniuk kellene a hangjukat? És melyek azok a problémák, amelyek megoldásában feltétlenül részt kellene venniük annak érdekében, hogy a társadalom ne tekintse őket és egyházaikat marginálisnak, bezárkózónak?

– Ferenc pápát a repülőn megkérdezték, hogy miért nem beszélt Rióban az abortuszról. Azért, mert az evangélium pozitív üzenetét akarta hangsúlyozni. Az evangélium nem pusztán etika. A lényeg az, hogy az emberek az evangélium hatására rátaláljanak az életre, a szeretetre, és ez felszabadítsa őket. Az etikát bizonyos értelemben moratórium alá kell helyeznünk, hogy átmenjen a legfontosabb üzenet. A liturgiával is hasonló a helyzet. Gyönyörű, de nincs mindenki felkészülve a befogadására. És főleg nem szabad az élettől elválasztva tekinteni rá. Gondoljunk a mise záró szavaira, amely a világba küldi a szertartás résztvevőit a kapott ajándékokkal. A sebekkel teli világnak ugyanis óriási szüksége van cselekvő szeretetünkre.

Az interjú elkészítését Viz-Poór Tünde tolmács segítette.
Fotó: Kissimon István