„A hely más, a feladat ugyanaz” II.

Nemsokára jött a nagyvizit, két főorvossal. Gyorsan próbáltuk volna összeszedni az anyagainkat, de a doktorok szinte elnézést kértek a zavarásért, s azt mondták, pár perc lesz csak az egész, s nyugodtan hagyjuk a papírjainkat. Így is volt. Aztán megjelent az aneszteziológus, hogy megbeszéljük az altatást. Ő is elnézést kért a zavarásért, mondta, hogy visszajöhet később is, de legfeljebb tizenöt percre rabolna el. Természetesen mondtam, hogy máris megyek vele. Kiderült, hogy én is orvos vagyok, s elég hamar már nem is az én altatásom volt a fő téma, hanem meghallgathattam, milyen nehéz számukra, hogy anyagi okok miatt a hónap végén bezárják a kórházat. Lelket ápoltam. „A hely más, a feladat ugyanaz.” Mosolyogva távoztam a hosszú beszélgetés után. Több volt, mint tizenöt perc, mert úgy éreztem, nagy szüksége volt az odafigyelésemre, a megértésemre. S valószínűleg látta rajtam a nyugalmat, eszébe se jutott, hogy engem kellene biztatnia. Délután jött hozzám Tibor. Amikor kikísértem, kicsit rossz volt, de imádkoztam.


Este könnyen elaludtam, de hajnalban fölébredtem. Tudtam, hogy nemsokára jönnek hozzám a műtéti előkészítés miatt. S akkor már toltam volna az időt. Inkább még visszaalszom. De jött a legkedvesebb nyugdíjas korú ápolónő, s kihívott. Nagy tapintattal végezte el a szükséges dolgokat abban a helyzetben, melyet a teljes kiszolgáltatottság jellemez, s amikor emberi méltóságunk megőrzése igen nehéz. De sikerült, hála az ő szívből jövő szolgálatának. Tibor korán reggel megjelent. Kiderült, hogy már iskola előtt a fél hetes szentmisén voltak a gyerekekkel. S utána száguldott ki hozzám. Nagyon megtört volt. Próbáltam vigasztalni. Nem sokkal később a nővérem is megjelent, nem tudott otthon maradni. Feküdtem az ágyban, vártam, mikor jönnek értem, hogy a műtőbe vigyenek. S olyan jó dolgom volt, hogy a bal kezemet a férjem, jobb kezemet a nővérem fogta. Így beszélgettünk hosszan, mert volt időnk. Bátorítottam őket. Tudtam, hogy a tehetetlenség nagyon nehéz dolog. Én úgy éreztem, ragyogok — a Jóistenbe vetett bizalmam miatt. „A hely más, a feladat ugyanaz.” Megjelent az altatós nővér, akivel addig nem találkoztam. Kiderült, hogy ismer, mert úgy egy éve az egyházmegyei családtalálkozón hallotta az előadásunkat. Milyen kicsi a világ… Elképzeltem, miközben elaltat, imádkozik értem, s ha fölébredek, ő vár. Micsoda ajándék! Nagyon hálás voltam az Úrnak közvetlen szeretetéért. Aztán megjelent a műtős, hogy elvigyen. Megcsörrent a telefonom. Beregszászból hívott keresztfiunk édesapja, István. De jó volt, hogy még éppen tudtunk beszélni! A fizikai távolság nagy, de a lelki távolság elenyésző. Érezte, mikor kell hívnia. A műtőben elég hamar elaludtam, de még előtte, ott a műtőasztalon feküdve, kikötözve fölajánlottam az életem az Úrnak. Nagy béke volt a szívemben. Az orvosom, aki már húsz éve ismert, kicsit humorizált velem még, aztán elaludtam… Amikor felébredtem, rövidnek tűnt az alvási időm. Nagyon elnehezülteknek éreztem a végtagjaim. Kérdezgettem, kész vagyok- e. S aztán visszatértem a szobámba, ahol várt már rám Tibor és a nővérem, Marika. Nagyon szép találkozás volt. Aztán bejött az orvosom, s elmondta, hogy sikerült a műtét, minden rendben van.

Mennyi-mennyi ajándékot kaptam a műtétem kapcsán! Hálás vagyok az Úrnak, hogy szeretetével kísért ezen az úton is. „A hely más, a feladat ugyanaz.” Szeretni, szolgálni, elfogadni.

A szerző a Családi Életre Nevelés program tanácsadója