Álom a vár alatt

„Is­ten él­tes­sen / Pé­ter, Pál/ nem­zet­sé­ges két vi­rág­szál…” – éne­kel­tük gye­rek­fő­vel, s most hoz­zá­te­het­jük: és Is­ten él­tes­sen, Lil­la! Mert az év­ti­ze­dek óta Veszp­rém­ben élő és al­ko­tó, de a partiumi Nagy­vá­rad­ról és a szé­kely­föl­di Kovásznáról el­szár­ma­zott al­ko­tó- és há­zas­pár meg­ér­dem­li ezt a ked­ves kö­szön­tő dalt, hi­szen „nem­ze­ti­sé­gi” vi­rág­szá­lak­ként úgy gyö­ke­rez­tek be az anya­or­szá­gi kul­tú­ra föld­jé­be, hogy köz­ben ben­nün­ket is szün­te­le­nül gaz­da­gí­ta­nak. Ha jól szá­mo­lom, ép­pen har­minc­há­rom Er­dély-al­bu­muk­kal, ame­lyek ak­kor is el­ve­zet­nek min­ket a Tün­dér­kert­be, ha idő, al­ka­lom és pénz hí­ján e szép­sé­ges, tes­tet-lel­ket, ma­gyar­ság­tu­da­tot gyó­gyí­tó vi­lág­ba (új­ra) el­jut­ni nem tu­dunk.

Ki­ál­lí­tás Ka­pos­vá­ron, tár­lat­ve­ze­tés a várdai kú­ri­á­ban

Mű­vé­sze­té­vel már éle­té­ben meg­osz­tot­ta kö­zön­sé­gét, ám Szász End­rét nem ér­de­kel­te, mit gon­dol­nak ró­la a mű­íté­szek és a po­li­ti­ku­sok, s min­dig meg­je­gyez­te: „Éle­te­met a ké­pe­im tük­rö­zik.” Au­gusz­tus 18-án lesz tíz éve, hogy el­hunyt. Hi­ány­zik a várdai kú­ri­á­ból, ahol éle­té­nek utol­só, ám je­len­tős sza­ka­szát töl­töt­te, de em­lé­két hű­ség­gel őr­zi-ápol­ja fe­le­sé­ge, Ka­ta­lin. A kö­zel­múlt­ban a nagy­kö­zön­ség előtt is meg­nyi­tot­ta a kú­ria egy ré­szét, hogy a lá­to­ga­tók a hely­szí­nen is­mer­jék meg, To­ron­to, Los An­ge­les, Hol­ló­há­za és Sop­ron után mi­lyen kör­nye­zet­ben élt, al­ko­tott és sze­­re­tett a fes­tő­zse­ni.

Ün­ne­pi be­szél­ge­tés Tóth End­re ré­gész-tör­té­nés­­szel

A Ró­mai Bi­ro­da­lom vég­nap­ja­i­tól a nép­ván­dor­lá­son, a hu­no­kon át az Ár­pád-há­zig és Szent Ist­ván ko­ro­ná­zá­sá­ig… – Pan­nó­nia, a „ke­­resz­tény Pan­nó­nia” vi­ha­ros-zak­la­tott és fé­nye­sebb év­szá­za­da­i­ról be­szél­get­tünk Tóth End­re ré­gés­­szel, a Ma­gyar Nem­ze­ti Mú­ze­um egy­ko­ri mun­ka­tár­sá­val, aki ma a Páz­mány Pé­ter Ka­to­li­kus Egye­tem nem­rég új­já­a­la­kult Ré­gé­sze­ti Tan­szé­kén ta­nít.

– Több mint tíz éve ok­ta­tok a Páz­má­nyon, a tör­té­nész­hall­ga­tók­nak tar­tot­tam egy olyan fél­éves elő­adást, amely az ál­ta­lá­nos tör­té­nész­kép­zés­ből töb­bé-ke­vés­bé hi­ány­zott: a ké­ső an­tik­tól, a ró­mai kor utol­só év­szá­za­dá­tól, nagy­já­ból Diocletianustól a ma­gyar hon­fog­la­lá­sig, il­let­ve az ál­lam­ala­pí­tá­sig tar­tó idő­szak­ról be­szél­tem a hall­ga­tók­nak, kü­lö­nös te­kin­tet­tel a ré­gé­sze­ti em­lé­kek­re. 2012-től in­dult el az egye­te­men ré­gé­sze­ti tan­szék, ahol ugyan­csak eze­ket az év­szá­za­do­kat mu­ta­tom be a kap­cso­ló­dó ré­gé­szet­tel, le­let­anyag­gal, iko­nog­rá­fi­á­val, adott eset­ben li­tur­gia­tör­té­net­tel ki­egé­szít­ve. E kor­sza­kot egy ki­fe­je­zés­sel fog­lal­hat­nám ös­­sze: Pan­nó­nia. Pan­nó­nia a du­nán­tú­li ró­mai tar­to­mány, il­let­ve a Drá­va–Szá­va kö­zi te­rü­let ne­ve volt. Ez az el­ne­ve­zés – bár­men­­nyi­re meg­le­pő és kü­lö­nös is – egé­szen az Ár­pá­dok ko­rá­ig fenn­ma­radt, sőt a XI. szá­zad­ban mond­hat­ni ez volt az or­szág hi­va­ta­los ne­ve; Pan­nó­nia ol­vas­ha­tó az ak­kor vert ér­me­ken is. En­nek el­ső­sor­ban az az oka, hogy az ál­lam­ala­pí­tás ide­jén, az egy­ház­tar­to­mány ala­pí­tá­sa­kor a Ró­má­ból ér­ke­ző inst­ruk­ci­ók ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en a pan­nó­ni­ai ke­resz­té­nyek­nek szól­tak; és az egész Kár­pát-me­den­cét Pan­nó­ni­a­ként em­le­get­ték. A XI. szá­zad után szü­net kö­vet­ke­zett, ké­sőbb a re­ne­szánsz kor­ban is­mét elő­ke­rült e meg­je­lö­lés, de ak­kor már in­kább föld­raj­zi név­ként.

1935 és 2011 – két ér­té­kes és tar­tal­mas Stu­art Má­ria-élet­rajz meg­je­le­né­sé­nek éve, s köz­tük egy egész em­ber­öl­tő. Ami­ben a vi­ha­ros sor­sú skót ki­rály­nő éle­té­nek meg­idé­zé­se meg­­egye­zik a két mű­ben, az a ka­to­li­kus–pro­tes­táns el­len­té­tek – jo­gos – köz­pon­ti té­má­vá eme­lé­se. Stefan Zweig na­gyon igé­nye­sen, de es­­szé­re­gény­sze­rű­en és nem pár­be­szé­des for­má­ban ol­dot­ta meg fel­ada­tát, míg Philippa Gregory, aki 2001 óta szá­mos vi­lág­si­ke­rű re­gény­ben örö­kí­tet­te meg a Tu­dor-kort, egé­szen más mód­szer­hez fo­lya­mo­dott. Az uno­ka­test­vé­re, I. Er­zsé­bet pa­ran­csá­ra ti­zen­öt esz­ten­de­ig fog­va tar­tott, vé­gül ki­vé­gez­te­tett ural­ko­dó­nő mind­két re­gény­ben fő­sze­rep­lő s a ka­to­li­kus esz­mék szen­ve­dé­lyes hí­ve.

Száz­öt­ven éve szü­le­tett Gár­do­nyi Gé­za

Nép­ta­ní­tó, új­ság­író, író, mű­for­dí­tó. Fog­lal­ko­zott nyel­vé­szet­tel, szó­tár­szer­kesz­tés­sel, tit­kos­írás­sal. Ze­nét szer­zett, da­lo­kat írt, he­ge­dűn, or­go­nán, cim­bal­mon és pi­a­ní­nón ját­szott. Jól raj­zolt és fes­tett, szín­da­rab­ja­i­hoz ma­ga ter­vez­te a dísz­le­tet, és a fény­ké­pe­zés­hez is ki­vá­ló­an ér­tett. Ér­dek­lő­dött a ter­mé­szet­tu­do­mány­ok és a ré­gé­szet iránt, a sport­ágak kö­zül a ví­vás és a sakk állt leg­kö­ze­lebb a szí­vé­hez. Az eg­ri re­me­té­nek ne­ve­zett Gár­do­nyi Gé­za száz­öt­ven esz­ten­dő­vel ez­előtt, 1863. au­gusz­tus 3-án szü­le­tett a Fej­ér me­gyei Agárdpusztán, s a Szent An­na-ká­pol­ná­ban ke­resz­tel­ték meg. Ap­ja, Ziegler Sán­dor ak­kor ép­pen a Nádasdy-birtokon dol­go­zott ura­dal­mi gé­pész­ként. So­kat köl­töz­köd­tek, at­tól füg­gő­en, hogy a csa­lád­fő hol ka­pott mun­kát. A Ziegler ne­vet írói, új­ság­írói pá­lyá­ja kez­de­tén vál­toz­tat­ta Gár­do­nyi­ra, név­vá­lasz­tá­sát egy anek­do­ta sze­rint ő ma­ga így ma­gya­ráz­ta: „Igaz, hogy Agár­don szü­let­tem, de én már a böl­csőm­ben meg­kezd­tem a ván­dor­lást. Ha már egy­szer Gár­dony­ban ke­resz­tel­tek, úgy gon­dol­tam, hogy Gár­do­nyi­ra ke­resz­tel­te­tem a ne­ve­met is. Leg­alább er­ről em­lé­ke­zem ar­ra, hogy e fa­lu­ban is jár­tam.”

Lát­ni­va­lók a sze­ge­di nyár­ban

A Ti­sza-par­ti vá­ros­ban szin­te min­de­nütt ta­lál­koz­ha­tunk az egy­ko­ri pusz­tí­tó ár­víz em­lék­mű­ve­i­vel. Az 1879-es ka­taszt­ró­fa után má­sod­szor szü­le­tett meg Sze­ged. Er­ről vall a Fo­ga­dal­mi temp­lom, a Szé­che­nyi tér szob­ra­i­nak egy ré­sze, köz­tük Vá­sár­he­lyi Pál mér­nök­nek a Ti­sza-sza­bá­lyo­zás em­lé­ke­ze­té­re ké­szült bronz­alak­ja, alat­ta egy vi­lá­gí­tó fe­hér mész­kő­ből fa­ra­gott bö­dön­ha­jó és a ne­héz ku­bi­kos­mun­kát vég­ző pa­raszt­em­ber pa­ti­nás, zöl­des-bar­nás fi­gu­rá­ja. Nem mes­­sze in­nen lát­hat­juk Ti­sza La­jos szob­rát Fadrusz Já­nos­tól. A leg­újabb al­ko­tá­sok kö­zül ki­emel­ke­dik Klebelsberg Kuno mi­nisz­ter na­gyon ér­de­ke­sen meg­for­mált mész­kő szob­ra.

Szü­le­tés­na­pi be­szél­ge­tés Dá­vid Ka­ta­lin mű­vé­szet­tör­té­nés­­szel

Te­kin­télyt pa­ran­cso­ló ke­rek szü­le­tés­nap­ra ké­szül, a ki­lenc­ve­ne­dik­re. Mint ki­de­rült – stíl­sze­rű­en – Ró­má­ban ün­nep­li; a vá­ros irán­ti ra­jon­gás­sal, sze­re­tet­tel – és mun­ká­val. Dá­vid Ka­ta­lint, meg­szám­lál­ha­tat­lan ta­nul­mány, több tu­cat mű­vé­szet­tör­té­ne­ti könyv szer­ző­jét el­ső­sor­ban je­le­né­ről akar­tam kér­dez­ni, de meg­ke­rül­he­tet­len, hogy e ju­bi­le­u­mi vis­­sza­te­kin­tés pá­lya­fu­tá­sa, hi­va­tá­sa kez­de­té­ről is szól­jon. A szim­bó­lu­mok vi­lá­ga mel­lett így a je­les ta­ná­rok, az Öröm­hír, az élet­re szó­ló üze­ne­tek és „szak­mai ta­ná­csok” is szó­ba ke­rül­tek…