Titkos püspök, mártír főpásztor

Idén au­gusz­tus 28-án em­lé­ke­zünk ar­ra a hat­van év­vel ez­előt­ti tra­gi­kus nap­ra, ami­kor egy gyil­kos go­lyó ki­ol­tot­ta Pé­ter atya fi­a­tal éle­tét. A ti­tok­ban fel­szen­telt gö­rög­ka­to­li­kus püs­­pök, Orosz Pé­ter mind­ös­­sze har­minc­hét évet élt meg. Lel­ki­pász­to­ri mű­kö­dé­sé­nek kez­de­tén, az em­be­ri élet vi­rág­já­ban sza­kadt fél­be pa­pi hi­va­tá­sa. Meg­em­lí­te­ném, hogy ha­lá­la előtt Pé­ter atya az­zal bíz­ta meg egyik lel­ki­pász­tor ba­rát­ját, Beszkid Miront, hogy mond­jon ér­te há­la­adó szent­mi­sét. Volt va­la­mi vész­jós­ló elő­ér­ze­te? Ki tud­hat­ja ezt bi­zo­nyo­san? Egye­­dül a men­­nyei Atya…

Pé­ter atya egy Má­ria­pócs-hoz kö­ze­li te­le­pü­lé­sen, Bi­ri­ben szü­le­tett 1917. jú­li­us 14-én. Édes­ap­ja, Orosz Já­nos a he­lyi görögkatolikus temp­lom pa­róchusa volt, édes­any­ja, Rakovszky Er­zsé­bet a berezniki paróchus lá­nya, nagy­ap­ja, Orosz Pál es­pe­res pe­dig a kis­várdai görögkatolikus temp­­lom épít­te­tő­je.
A rö­vid há­zas­ság­ból két fiú­gyer­mek szü­le­tett: édes­apám, Já­nos 1914-ben, há­rom év­vel ké­sőbb pe­dig Pé­ter, a ké­sőbb ti­tok­ban fel­szen­telt görögkatolikus püs­pök. A két gyer­mek ko­rán ár­va ma­radt. Elő­ször az édes­apa tá­vo­zott az élők so­rá­ból 1918 no­vem­be­ré­ben, a spa­nyol­nát­ha­jár­vány ide­jén, pa­pi szol­gá­la­ta ötö­dik esz­ten­de­jé­ben. Öz­vegy nagy­ma­mám a négy­éves Jan­csi­ká­val és a két­éves Pe­ti­ké­vel ek­kor kény­te­len volt ha­za­köl­töz­ni a szü­lői ház­ba, Be­rez­ni­kre, ahol édes­ap­ja, Rakovszky Cirill volt a he­lyi paróchus. Ké­sőbb há­zas­sá­got kö­tött Dudinszki Ti­bor jegy­ző­vel, s ezt kö­ve­tő­en a csa­lád 1921-ben Kereckére köl­tö­zött. Itt két gyer­mek szü­le­tett, Er­zsé­bet és Ti­bor.

1926 áp­ri­li­sá­ban azon­ban egy be­teg­ség­ben meg­halt az édes­anya is. A fo­ga­dott apa új­ra meg­há­za­so­dott. A két ki­seb­bik gyer­mek ve­le ma­radt, a két na­gyob­bik fiú­gyer­mek, az ek­kor ti­zen­egy éves Jan­csi­ka és a nyolc­éves Pe­ti­ke nagy­ap­juk fi­a­ta­lab­bik hú­gá­hoz, Orosz An­ná­hoz és an­nak csa­lád­já­hoz ke­rül­tek Szko­társz­ki köz­ség­be, ahol gon­dos és sze­re­tet­tel­jes ne­ve­lés­ben ré­sze­sül­tek. Az ár­vák meg­pró­bál­ta­tá­sa­i­nak azon­ban még nem volt vé­ge. Meg­halt Orosz Anna férje, Sza­bó Sán­dor, s ek­kor a gye­re­kek gon­do­zá­sát a meg­bol­do­gult paróchus fi­á­nak csa­lád­ja, Sza­bó And­rás pa­róchus és ne­je, Jackovics Zsó­fia vet­ték át. A Sza­bó csa­lád hat sa­ját gyer­me­ke mel­lett sze­re­tet­ben ne­vel­ke­dett a be­fo­ga­dott két fiú is. Pé­ter in­nen járt be a huszti gim­ná­zi­um­ba, ahol 1937-ben si­ke­re­sen le­érett­sé­gi­zett. Ugyaneb­ben az év­ben fel­vé­telt nyert az ung­vá­ri pa­pi sze­mi­ná­ri­um­ba. A cö­li­bá­tus fel­vé­te­le után 1942. jú­ni­us 28-án szen­tel­ték pap­pá Domonya köz­ség­ben, a Nagy­bol­dog­as­­szony-temp­lom­ban. Ma­gyar anya­nyel­vén kí­vül Pé­ter atya jól is­mer­te a la­tint, a he­lyi ru­szin és uk­rán, va­la­mint a fran­cia nyel­vet, így min­dig meg tud­ta ta­lál­ni a kö­zös han­got a hí­vek­kel.

Nem áll­ha­tom meg, hogy meg ne os­­szam a tisz­telt ol­va­só­val Pirigyi Ist­ván­nak, ke­reszt­apám volt sze­mi­na­ris­ta­tár­sá­nak vé­le­mé­nyét, aki szá­mos köny­vé­ben és ta­nul­má­nyá­ban jel­le­mez­te Pé­ter atya lel­ki­pász­to­ri és em­be­ri vo­ná­sa­it. Ba­rá­ta­i­nak úgy be­szélt ró­la, mint szent em­ber­ről, ami­lyen­nel még so­ha nem ta­lál­ko­zott. Em­lé­ke­ze­tes volt de­rűs ar­ca. Pirigyi Ist­ván atya sza­vai sze­rint olyan me­leg sze­re­te­tet su­gár­zott egész sze­mé­lye, ami­lyet csak a leg­na­gyobb szent­je­ink­től ta­pasz­tal­hat­tak a kör­nye­ze­tük­ben élők. Pé­ter atya ön­meg­ta­ga­dó éle­tet foly­ta­tott. Na­gyon is tisz­tá­ban volt a Kár­pát­al­ját és az egész vi­lá­got súj­tó prob­lé­mák­kal, és vi­lá­gos volt előt­te, hogy a ke­resz­tény hit leg­na­gyobb el­len­sé­gei a fenn­hé­já­zás és a gőg.


1942-ben Sztojka Sán­dor püs­pök ki­ne­vez­te Orosz Pé­tert se­géd­lel­kész­nek Nagy­kom­ját köz­ség paróchiájára. 1947-től a ha­ta­lom egész Kár­pát­al­ján meg­in­dí­tot­ta ös­­sze­han­golt tá­ma­dá­sát az egy­há­zak el­len. Kü­lö­nö­sen a gö­rög­katolikus egy­ház szen­ve­dett nagy sé­rü­lé­se­ket, hi­szen az volt a cél, hogy be­ol­vas­­szák a ke­le­ti or­to­dox egy­ház­ba, és ez­zel tel­je­sen meg­sem­mi­sít­sék.

El­kez­dőd­tek a le­tar­tóz­ta­tá­sok, a meg­tor­lá­sok és a pap­ság fi­zi­kai meg­sem­mi­sí­té­se. Emi­att Popovics Já­nos bilkei paróchus le­tar­tóz­ta­tá­sát kö­ve­tő­en a ké­sőbb bol­dog­gá ava­tott Romzsa Tó­dor már­tír püs­pök ki­ne­vez­te Pé­ter atyát paróchusnak Bilkére. Böl­csen elő­re lát­va az egy­há­zak el­len irá­nyu­ló meg­tor­ló in­téz­ke­dé­se­ket, meg­elő­ző lé­pé­se­ket tett a görögkatolikus egy­ház meg­men­té­sé­re. Bendász Ist­ván ka­no­nok atya ada­tai sze­rint ti­tok­ban püs­pök­ké szen­telt két lel­ki­pász­tort: Chira Sán­dort és Orosz Pé­tert. Ez 1944. de­cem­ber 19-én tör­tént. A ka­no­nok, aki egy­kor ma­ga is a Gulag fog­lya volt, sza­ba­du­lá­sa után sa­ját ma­ga és csa­lád­ja sza­bad­sá­gát koc­káz­tat­va, fel­be­csül­he­tet­len ér­té­kű hi­te­les do­ku­men­tu­mot gyűj­tött ös­­sze a kár­pát­al­jai lel­ki­pász­tor­ok­ról és a görögkatolikus egy­ház­nak a sztá­li­ni ül­döz­te­tés éve­i­ben ki­fej­tett te­vé­keny­sé­gé­ről. Ez az anyag ké­sőbb több ki­ad­vány­nak is alap­ját ké­pez­te. A ne­mes mun­kát je­len­leg fia, Bendász Dá­ni­el atya foly­tat­ja.

Romzsa Tó­dor püs­pök elő­re­lá­tá­sa saj­nos ké­sőbb be­bi­zo­nyo­so­dott: Chira Sán­dor se­géd­püs­pö­köt 1949. feb­ru­ár 10-én le­tar­tóz­tat­ták a szov­jet ha­tó­sá­gok.
Kü­lö­nö­sen élén­ken ma­radt meg em­lé­ke­im kö­zött utol­só ta­lál­ko­zá­sunk Pé­ter ke­reszt­apám­mal. 1947 ok­tó­be­re le­he­tett, ami­kor meg­lá­to­gat­ta a csa­lá­dun­kat, és ná­lunk ven­dé­ges­ke­dett Ung­vá­ron. A csa­lá­di ebéd köz­ben Pé­ter atya és édes­apám gond­ter­hel­ten be­szél­get­tek va­la­mi­ről – ta­lán ak­ko­ri­ban le­he­tett Pe­ti bá­csi Romzsa Tó­dor püs­pök atyá­nál au­di­en­ci­án. Bú­csú­zás­kor ke­reszt­apám a lel­kem­re kö­töt­te, hogy a kis ceholnyai ká­pol­na mel­lett el­ha­lad­va ne fe­lejt­sek el be­tér­ni egy imá­ra. A ré­gi ima­köny­vet, amely­ből a két test­vér – édes­apám és Pe­ti bá­csi – imád­koz­tak, ma is fél­tett kincs­ként őr­zöm.

Rö­vi­de­sen ször­nyű hír ráz­ta meg a kár­pát­al­jai gö­rög­ka­to­likus hí­ve­ket. Egy ál­nok köz­úti tá­ma­dást kö­ve­tő­en Romzsa Tó­dor püs­pök atyát kór­ház­ba szál­lí­tot­ták, ahol alat­to­mos gyil­kos­ság ál­do­za­ta lett. A ha­tó­sá­gok – re­mé­nye­ik sze­rint – így sza­bad utat kap­tak cél­ja­ik meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz. 1948 jú­ni­u­sá­ban le­tar­tóz­tat­ták és tíz év kény­szer­mun­ká­ra ítél­ték édes­apá­mat, Orosz Já­nost. Test­vé­ré­re, a ti­tok­ban fel­szen­telt püs­pök­re sú­lyos fel­ada­tok há­rul­tak: irá­nyí­ta­nia kel­lett a kár­pát­al­jai gö­rög­ka­to­likus egy­há­zat, és meg kel­lett men­te­nie azt a tel­jes meg­sem­mi­sí­tés­től.

Fel­tét­le­nül em­lí­tést ér­de­mel a bilkei és nagykomjáti hí­vek ré­szé­ről ta­pasz­tal­ha­tó sze­re­tet és ra­gasz­ko­dás, amel­lyel kö­rül­vet­ték az il­le­gá­li­san mű­kö­dő lel­ki­pász­to­ru­kat, és rej­te­get­ték a KGB szer­vei elől. Pé­ter atya e se­gít­ség­nek kö­szön­he­tő­en tud­ta tel­je­sí­te­ni fő­pa­pi szol­gá­la­tát egé­szen ad­dig az 1953-ban el­ér­ke­zett tra­gi­kus au­gusz­tu­si na­pig. A fa­lu­be­li­ek­kel va­ló jó kap­cso­lat köl­csö­nös volt. Lel­ki­pász­to­ruk gond­ját vi­sel­te a rá­szo­ru­ló hí­vek­nek, kü­lö­nö­sen azok­nak, akik­nek kis­ko­rú gyer­me­ke­ik vol­tak, hi­szen ma­ga is is­mer­te az ár­va­sá­got, és tud­ta, hogy az em­be­rek jó­sá­gá­nak kö­szön­he­tő­en ver­gő­dött ki ne­héz hely­ze­té­ből, és lett az­zá, aki. Pé­ter atya ké­pes volt az utol­só in­gét vagy egyet­len pár ci­pő­jét is le­vet­ni, és oda­ad­ni a nincs­te­len­nek. Hű­sé­ges se­gí­tő­tár­sa­i­val – Horinecki János, Margitics Iván (későbbi püs­pök) és Csengeri János és Román János atyá­val – jár­ták a kör­nyék­be­li fal­va­kat, vé­gez­ték szol­gá­la­tu­kat.

Fér­jem gyer­mek­ko­ri ba­rát­ja, vi­téz Med­ve Pál, je­len­leg eg­ri la­kos, aki­nek édes­ap­ja, idő­sebb vi­téz Med­ve Pál dolhai es­pe­res és paróchus volt, nagy tisz­te­let­tel em­lé­ke­zett vis­­sza Pé­ter püs­pök­re. Amint em­lí­tet­te, a dolhai paróchián zárt aj­tók mö­gött, a je­len lé­vő lel­ki­pász­tor­ok szi­go­rú ti­tok­tar­tá­si kö­te­le­zett­sé­ge mel­lett ol­vas­ták fel Pé­ter püs­pök pász­tor­le­ve­le­it, és a fel­ol­va­sás után – biz­ton­sá­gi okok­ból – saj­nos meg is sem­mi­sí­tet­ték azo­kat. Egyik le­ve­lé­ben Pé­ter püs­pök fel­ve­tet­te pél­dá­ul a ha­tó­sá­gok és az aposz­ta­ta pa­pok ál­tal eről­te­tett or­to­dox val­lás­ra (pra­vosz­láv­iára) va­ló át­té­rés kér­dé­sét is. Ez görögkatolikus egy­há­zunk öt hit­té­tel­ének a meg­ta­ga­dá­sát je­len­tet­te vol­na. A ké­sőb­bi vér­ta­nú püs­pök lé­lek­ben is tá­mo­gat­ta lel­ki­pász­to­ra­in­kat, és a görögkatolikus val­lá­sunk­hoz va­ló hű­ség­re és ki­tar­tás­ra buz­dí­tot­ta őket. Min­den ere­jé­vel azon volt, hogy a Mun­ká­csi gö­rög­ka­to­li­kus egy­ház­me­gyét ne ren­del­jék erő­sza­ko­san a Moszk­vai pat­ri­ar­chá­tus jo­gi ha­tás­kö­ré­be.

1953. au­gusz­tus 27-én az­tán be­kö­vet­ke­zett a tra­gi­kus ese­mény. A ke­gyet­len gyil­kos ke­ze nem re­me­gett meg, ami­kor meg­húz­ta fegy­ve­ré­nek ra­va­szát, és ki­ol­tot­ta Pé­ter atya éle­tét, aki egy út­ke­resz­te­ző­dés mel­let­ti fe­szü­let előtt tér­del­ve ró­zsa­fü­zért imád­ko­zott. Szim­bo­li­kus ha­lál a ke­reszt­re fe­szí­tett Jé­zus előtt…

A ha­tó­sá­gok mint­egy negy­ven évig si­ke­re­sen ti­tok­ban tud­ták tar­ta­ni a vér­ta­nú püs­pök el­han­to­lá­sá­nak he­lyét. Tet­ték ezt azért, hogy ily mó­don meg­aka­dá­lyoz­zák a fő­pász­tor­nak ki­já­ró vég­ső tisz­te­let­adást. A hí­vek ki­tar­tó ku­ta­tá­sa­i­nak ered­mé­nye­ként azon­ban – sok vi­szon­tag­ság után – vé­gül is si­ke­rült fel­lel­ni Pé­ter püs­pök föl­di ma­rad­vá­nya­it, ame­lye­ket az ilosvai rend­őr­ka­pi­tány ga­rá­zsá­ban be­ton­ba ágyaz­tak be. A gö­rög­katolikus szer­tar­tás sze­rin­ti meg­ké­sett te­me­tés­re vé­gül 1992. au­gusz­tus 28-án ke­rült sor Bilkén. A há­lás hí­vek a már­tír püs­pök tisz­te­le­té­re ká­pol­nát épí­tet­tek, amely­ben a Szent­ Csa­lád-kép előt­ti ol­tár­asz­tal üveg­lap­ja alá he­lyez­ték el ham­va­it. Ma­gyar Pál, Bilke paróchusa ima­ki­len­ce­det írt a már­tír püs­pök di­cső­í­té­sé­re.

A kö­zel­múlt­ban Sasik Mi­lán­nak, a Mun­ká­csi gö­rög­ka­to­likus egy­ház­me­gye püs­pö­ké­nek kez­de­mé­nye­zé­sé­re, va­la­mint Sző­ke Já­nos és Pus­kás Lász­ló posztulátorok ak­tív köz­re­mű­kö­dé­sé­vel el­kez­dő­dött Orosz Pé­ter már­tír püs­pök bol­dog­gá ava­tá­sá­nak el­já­rá­sa. Re­mé­lem, az ol­tár­ra eme­lés Is­ten ke­gyel­mé­ből még a mi éle­tünk­ben meg­tör­tén­het.

Idén au­gusz­tus 28-án meg­em­lé­ke­zést tar­ta­nak a kár­pát­al­jai Bilkén, Orosz Pé­ter Pál már­tír püs­pök utol­só szol­gá­la­ti he­lyén, men­­nyei szü­le­té­se 60. év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból. A bilkei hí­vek egy csa­lá­di jel­le­gű ár­va­ház épí­té­sé­be kezd­tek, amely né­hai lel­ki­pász­to­ruk ne­vét vi­se­li majd, hi­szen Pé­ter atya ma­ga is ár­va volt. Az épü­le­tet még a tél be­áll­tá­ig sze­ret­nék te­tő alá hoz­ni, ha si­ke­rül elő­te­rem­te­ni a szük­sé­ges for­rást. Saj­nos a szű­kös anya­gi le­he­tő­sé­gek mi­att az épít­ke­zés el­akadt. Most tá­mo­ga­tó­kat ke­res­nek a mun­ká­la­tok foly­ta­tá­sá­hoz. Bí­zunk ab­ban, hogy az Úr­is­ten se­gít­sé­gé­vel és Pé­ter atya köz­ben­já­rá­sá­val a pénz­ügyi aka­dá­lyok el­há­rul­nak, és a gyer­mek­ott­hon még­is fel­épül­het.