A bol­dog­ság nyo­má­ban

Szerző:

 

A ka­to­li­kus társ­ke­re­ső fél éve

Fél év telt el az­óta, hogy idén feb­ru­ár 14-én, Va­len­tin-na­pon el­in­dult a párKatt.hu online ka­to­li­kus társ­ke­re­ső hon­lap. In­du­lá­sunk óta na­pon­ta át­lag húsz új tag je­lent­ke­zik be a hon­la­pon, ami azt je­len­ti, hogy má­ra már több mint há­rom­ezer-öt­száz a re­giszt­rál­tak szá­ma. Azok szá­ma pe­dig, akik tel­jes jo­gú hoz­zá­fé­rést sze­rez­tek a hon­lap­hoz – ki­töl­töt­tek min­den szük­sé­ges me­zőt, és vá­lasz­tot­tak az elő­fi­ze­té­si le­he­tő­sé­gek kö­zül –, meg­ha­lad­ja a nyolc­szá­zat. A nők és a fér­fi­ak ará­nya az ös­­szes fel­hasz­ná­lót te­kint­ve hatvan–negyven szá­za­lék. A leg­né­pe­sebb cso­port a har­minc-negy­ven éve­sek kor­osz­tá­lya, itt a nő-fér­fi arány ötvenöt-negyvenöt szá­za­lék.  Több ren­dez­vényt is szer­vez­tünk: já­té­kos is­mer­ke­dé­si es­te­ket, eve­zős­tú­rá­kat, gya­lo­gos és bu­szos ki­rán­du­lá­so­kat, já­té­kos is­mer­ke­dé­si hét­vé­gét. Az volt a ta­pasz­ta­la­tunk, hogy a fél- és egy­na­pos ren­dez­vé­nyek rend­kí­vül nép­sze­rű­ek, az en­nél hos­­szabb prog­ra­mok vi­szont ke­vés­bé. A to­váb­bi­ak­ban is szer­ve­zünk ki­rán­du­lá­so­kat és is­mer­ke­dé­si le­he­tő­sé­ge­ket. Ok­tó­ber 18. és 20. kö­zött pél­dá­ul a MÉCS-családközösségek MÉCS-napokat szer­vez­nek társ­ke­re­sők­nek.  

A ha­zai pá­lya előny-e?

Szerző:

 

Vi­lá­gi lelkipásztori mun­ka­tár­sak kor­sze­rű mis­­szi­ós hoz­zá­ál­lás­sal (1. rész)

A 2011-es nép­szám­lá­lá­si ada­tok tük­ré­ben ki­mond­­ha­tó: egy­re fon­to­sabb sze­re­pet kap­hat­nak a vi­lá­gi lel­ki­pász­to­ri mun­ka­tár­sak a ha­zai mis­­szi­ós fel­ada­tok­ból. Fő­ként pél­da­adás­sal és sze­mé­lyes éle­tük fel­mu­ta­tá­sá­val te­he­tik hi­te­les­sé mun­ká­ju­kat, ame­lyet a tö­meg­egy­ház álom­kép­ének haj­szo­lá­sa he­lyett kre­a­tív ki­sebb­ség­ként tud­nak meg­va­ló­sí­ta­ni – hang­zott el töb­bek kö­zött a lel­ki­pász­to­ri mun­ka­tár­sak IX. or­szá­gos ta­lál­ko­zó­ján, me­lyet idén Vajtán ren­dez­tek meg jú­li­us 29. és au­gusz­tus 4. kö­zött. 

A ha­zai pá­lya előny-e? cím­mel meg­ren­de­zett kon­fe­ren­ci­át két­na­pos kép­zés előz­te meg, a ta­lál­ko­zót kö­ve­tő­en pe­dig kö­zös­sé­gi ter­ve­zés és csa­lá­di prog­ra­mok töl­töt­ték ki a he­tet. A szak­mai ren­dez­vény dél­után­ján a szalézi ora­tó­ri­u­mok és a dél-ba­ra­nyai ta­no­dák mű­kö­dé­sé­be is be­le­pil­lant­hat­tak a részt­ve­vők. 

„Jé­zust is­mer­jük fel a nyo­mor­gók­ban”

Szerző:

 

Joann nő­vér­rel be­szél­get­tünk ma­gyar­or­szá­gi lá­to­ga­tá­sá­ról

Az el­múlt he­tek­ben a Sze­re­tet Mis­­szi­o­ná­ri­u­sai, az­az Te­réz anya nő­vé­rei ma­gyar­or­szá­gi rend­há­za­it fel­ke­res­te az ál­ta­lá­nos rend­fő­nök­nő sze­mé­lyes meg­bí­zott­ja, Joann nő­vér. Az út a ke­let-eu­ró­pai ré­gi­ó­ban tett lá­to­ga­tás ré­sze volt. A kö­zös­ség­nek ti­zen­hét rend­há­za van a tér­ség­ben: Len­gyel­or­szág­ban és Ro­má­ni­á­ban öt-öt, Cseh­or­szág­ban és Szlo­vá­ki­á­ban ket­tő-ket­tő, Ma­gyar­or­szá­gon pe­dig há­rom, Bu­da­pes­ten, Ér­den, il­let­ve Mis­kol­con. Je­len­leg a kö­zös­ség ti­zen­nyolc nő­vé­re él ha­zánk­ban.

A hit és Szent Ist­ván ös­­sze­tar­to­zik

Szerző:

 

Ju­bi­le­u­mi fo­ga­dal­mi szent­mi­se Szé­kes­fe­hér­vá­ron

Mit je­lent Szent Ist­ván ki­rály a mai ma­gyar em­be­rek­nek? Ál­lam­ala­pí­tó, tör­vény­al­ko­tó, az egy­sé­ges Ma­gyar­or­szág lét­re­ho­zó­ja – ta­nul­tuk a tör­té­ne­lem­órán. A ró­mai ka­to­li­kus hit és a ke­resz­tény kul­tú­ra meg­ho­no­sí­tó­ja ma­gyar föl­dön, szent, aki nem­csak az or­szá­gát, de sa­ját éle­tét is biz­tos szik­lá­ra épí­tet­te – em­lé­ke­zünk meg ró­la temp­lo­ma­ink­ban min­den au­gusz­tus hu­sza­di­kán. Ám a hí­vő em­be­rek­ben e szó­cikk­sze­rű meg­ha­tá­ro­zá­sok­nál sok­kal ele­ve­nebb és kö­ze­leb­bi Ist­ván él. En­nek le­het­tünk ta­núi Szé­kes­fe­hér­vá­ron au­gusz­tus 14-én, a Szent István-i or­szág­fel­ajánlás ün­ne­pén, amely­re a vá­ros­ba vit­ték Ist­ván leg­in­kább tisz­telt és nem­ze­ti szim­bó­lum­ként is szá­mon tar­tott erek­lyé­jét, a Szent Job­bot.

El­ső ki­rá­lyunk ha­lá­lá­nak ki­lenc­száz­het­ven­ötö­dik év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból 2013-ra em­lék­évet hir­de­tett Szé­kes­fe­hér­vár. A püs­pök­ség és az ön­kor­mány­zat együtt ün­nep­li Szent Ist­vánt, ki­fe­jez­ve, hogy egy­aránt fon­tos a ma­gyar egy­ház és a nem­zet szá­má­ra. Nem mint­ha a ket­tő el­vá­laszt­ha­tó len­ne… Ugyan­ak­kor ép­pen az ef­fé­le szim­bo­li­kus gesz­tu­sok te­szik min­den­ki szá­má­ra ért­he­tő­vé, át­érez­he­tő­vé Ist­ván ki­rály tisz­te­le­tét.

Na­rancs­vö­rös köd

Szerző:

A transz­cen­den­cia igen rit­kán van je­len a mai fil­mek­ben. S ha igen, csak el­rejt­ve, ne­hogy a né­ző túl di­rekt uta­lá­sok­ra lel­hes­sen. Ez­zel együtt a spi­ri­tu­á­lis, eset­leg val­lá­si szim­bó­lu­mok ki­ke­rül­he­tet­le­nek ma­rad­tak azon ren­de­zők ese­té­ben, akik a pusz­ta szó­ra­koz­ta­tás­nál töb­bet is sze­ret­né­nek. Ugyan­ak­kor az sem rit­ka, hogy az al­le­gó­ri­ák oly mér­ték­ben le­csu­pa­szít­va ke­rül­nek a film­vá­szon­ra, hogy leg­alább­is sú­rol­ják az ön­cé­lú­ság ha­tá­rát.

Az erdők fia

Szerző:

Álom a vár alatt

„Is­ten él­tes­sen / Pé­ter, Pál/ nem­zet­sé­ges két vi­rág­szál…” – éne­kel­tük gye­rek­fő­vel, s most hoz­zá­te­het­jük: és Is­ten él­tes­sen, Lil­la! Mert az év­ti­ze­dek óta Veszp­rém­ben élő és al­ko­tó, de a partiumi Nagy­vá­rad­ról és a szé­kely­föl­di Kovásznáról el­szár­ma­zott al­ko­tó- és há­zas­pár meg­ér­dem­li ezt a ked­ves kö­szön­tő dalt, hi­szen „nem­ze­ti­sé­gi” vi­rág­szá­lak­ként úgy gyö­ke­rez­tek be az anya­or­szá­gi kul­tú­ra föld­jé­be, hogy köz­ben ben­nün­ket is szün­te­le­nül gaz­da­gí­ta­nak. Ha jól szá­mo­lom, ép­pen har­minc­há­rom Er­dély-al­bu­muk­kal, ame­lyek ak­kor is el­ve­zet­nek min­ket a Tün­dér­kert­be, ha idő, al­ka­lom és pénz hí­ján e szép­sé­ges, tes­tet-lel­ket, ma­gyar­ság­tu­da­tot gyó­gyí­tó vi­lág­ba (új­ra) el­jut­ni nem tu­dunk.

Szász End­re em­lé­ke­ze­te

Szerző:

Ki­ál­lí­tás Ka­pos­vá­ron, tár­lat­ve­ze­tés a várdai kú­ri­á­ban

Mű­vé­sze­té­vel már éle­té­ben meg­osz­tot­ta kö­zön­sé­gét, ám Szász End­rét nem ér­de­kel­te, mit gon­dol­nak ró­la a mű­íté­szek és a po­li­ti­ku­sok, s min­dig meg­je­gyez­te: „Éle­te­met a ké­pe­im tük­rö­zik.” Au­gusz­tus 18-án lesz tíz éve, hogy el­hunyt. Hi­ány­zik a várdai kú­ri­á­ból, ahol éle­té­nek utol­só, ám je­len­tős sza­ka­szát töl­töt­te, de em­lé­két hű­ség­gel őr­zi-ápol­ja fe­le­sé­ge, Ka­ta­lin. A kö­zel­múlt­ban a nagy­kö­zön­ség előtt is meg­nyi­tot­ta a kú­ria egy ré­szét, hogy a lá­to­ga­tók a hely­szí­nen is­mer­jék meg, To­ron­to, Los An­ge­les, Hol­ló­há­za és Sop­ron után mi­lyen kör­nye­zet­ben élt, al­ko­tott és sze­­re­tett a fes­tő­zse­ni.

Az Ár­pá­dok Pan­nó­ni­á­ja

Szerző:

Ün­ne­pi be­szél­ge­tés Tóth End­re ré­gész-tör­té­nés­­szel

A Ró­mai Bi­ro­da­lom vég­nap­ja­i­tól a nép­ván­dor­lá­son, a hu­no­kon át az Ár­pád-há­zig és Szent Ist­ván ko­ro­ná­zá­sá­ig… – Pan­nó­nia, a „ke­­resz­tény Pan­nó­nia” vi­ha­ros-zak­la­tott és fé­nye­sebb év­szá­za­da­i­ról be­szél­get­tünk Tóth End­re ré­gés­­szel, a Ma­gyar Nem­ze­ti Mú­ze­um egy­ko­ri mun­ka­tár­sá­val, aki ma a Páz­mány Pé­ter Ka­to­li­kus Egye­tem nem­rég új­já­a­la­kult Ré­gé­sze­ti Tan­szé­kén ta­nít.

– Több mint tíz éve ok­ta­tok a Páz­má­nyon, a tör­té­nész­hall­ga­tók­nak tar­tot­tam egy olyan fél­éves elő­adást, amely az ál­ta­lá­nos tör­té­nész­kép­zés­ből töb­bé-ke­vés­bé hi­ány­zott: a ké­ső an­tik­tól, a ró­mai kor utol­só év­szá­za­dá­tól, nagy­já­ból Diocletianustól a ma­gyar hon­fog­la­lá­sig, il­let­ve az ál­lam­ala­pí­tá­sig tar­tó idő­szak­ról be­szél­tem a hall­ga­tók­nak, kü­lö­nös te­kin­tet­tel a ré­gé­sze­ti em­lé­kek­re. 2012-től in­dult el az egye­te­men ré­gé­sze­ti tan­szék, ahol ugyan­csak eze­ket az év­szá­za­do­kat mu­ta­tom be a kap­cso­ló­dó ré­gé­szet­tel, le­let­anyag­gal, iko­nog­rá­fi­á­val, adott eset­ben li­tur­gia­tör­té­net­tel ki­egé­szít­ve. E kor­sza­kot egy ki­fe­je­zés­sel fog­lal­hat­nám ös­­sze: Pan­nó­nia. Pan­nó­nia a du­nán­tú­li ró­mai tar­to­mány, il­let­ve a Drá­va–Szá­va kö­zi te­rü­let ne­ve volt. Ez az el­ne­ve­zés – bár­men­­nyi­re meg­le­pő és kü­lö­nös is – egé­szen az Ár­pá­dok ko­rá­ig fenn­ma­radt, sőt a XI. szá­zad­ban mond­hat­ni ez volt az or­szág hi­va­ta­los ne­ve; Pan­nó­nia ol­vas­ha­tó az ak­kor vert ér­me­ken is. En­nek el­ső­sor­ban az az oka, hogy az ál­lam­ala­pí­tás ide­jén, az egy­ház­tar­to­mány ala­pí­tá­sa­kor a Ró­má­ból ér­ke­ző inst­ruk­ci­ók ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en a pan­nó­ni­ai ke­resz­té­nyek­nek szól­tak; és az egész Kár­pát-me­den­cét Pan­nó­ni­a­ként em­le­get­ték. A XI. szá­zad után szü­net kö­vet­ke­zett, ké­sőbb a re­ne­szánsz kor­ban is­mét elő­ke­rült e meg­je­lö­lés, de ak­kor már in­kább föld­raj­zi név­ként.